Szávai Attila: Ősz

Az ősz egyelőre mérsékelt, a fák az utolsó tartalékokat költik, bölcs közönnyel. A kedves évszak még nem adja oda magát. Túl gyors lenne, túl olcsó. Egyelőre torkát köszörüli, hamarosan skálázni kezd, hogy ha eljön az előadás ideje, teljes tudásával, üzem- és szolgálatkész hangszálakkal kápráztassa el közönségét. A madarak mindenesetre már csendesebbek. Mint akik sejtenek már valamit.

Egyféle írói betegség, hogy így ősszel, kétségbeesett, türelmetlen programot kell készíteni a hirtelenjében oly sürgőssé vált írói feladatokról. Amik (néhány kivétellel) aztán rendre elülnek a tél hideg hetei közt. Mire ez az őszi kapkodás? Ki tudja. Talán, mert ezekben a hetekben kézzel foghatóbb az élet körforgása, a tény, hogy egyszer az író is (mint minden ember) meg fog halni. Mármint fizikai értelemben. Ezért van talán ez a rapid készletfelmérés, líraleltár, prózarovancs. És ezt az írók nagyon szeretik. Ha tagadják is. Mert ott mozog bennük, hogy meg kell írni a nagy művet. Vagy éppen a kicsit. Nem a méret a lényeg. A lényeg, hogy az irodalmi élet elkövetői, legyen az olvasó, író, tehát a vádló, vagy vádlott, ilyenkor élik meg leginkább saját életüket a világban, ilyenkor értik meg legmélyebben: a világot saját életükben. És végeredményben ilyenkor látják legtisztábban, hogy igazából teljesen felesleges írói programokon dolgozni. Tovább tervezni félkész regényeket, elkezdett színpadi műveket, hogy mit, hogyan kellene megírni. Nem kellenek ezek a programok. Miért? Mert az őzek sem készítenek programot, ahogyan a Duna sem, hogy hogyan lenne a legjobb folyni, miként lehetne a legjobban kifejeznie önmagát. A dunai vadkacsák röptében sincs program, ahogy az édes-kövérre hízott, dús húsú őszi gyümölcsben sincs program. Egyszerűen csak körte, teszi ezt, amennyire csak tudja, amennyire a körülmények megengedik. Így kellene nekünk embereknek is, embernek (esetleg írónak) lenni, amennyire tudunk, amennyire a körülmények engedik. És nem idegenkedni attól, hogy mindannyian félkész regények és elkezdett színpadi művek vagyunk egy gigantikus írói világban, ahol nincsenek sem programok, sem pedig évszakok.

OLVASÁSRA AJÁNLJUK  Kijelölt hely? Nem, csak azért sem

A ködös táj bambán néz, félig lehunyt szemmel, mint náthás kisnyugdíjas a tüsszentés előtti másodpercben. Lehulló falevelek a Ligetben, mint be nem tartott, vagy épp már megfáradt emberi ígéretek, lassú nehézkes, szomorú zuhanás. Egymásra fekszenek a hűvös, nyálkás talajon, hogy legyen miben ugrálni a sétáltatott kutyáknak és a színes ruhás kisgyerekeknek. Szerelmespárok gyalogolnak kézen fogva az öreg fák közt, közös sétára viszik megfelelési kényszereiket, elvárásaikat, generációk óta örökölt lelki sérüléseiket. A Liget fáit mindez nem érdekli. Gyengéden elengedik sárguló leveleiket, csupaszodó ágaikkal belesimogatnak a dunai szelekbe, integetnek a közeledő télnek. ♦

Oszd meg, hogy mások is tudjanak róla!
feliratkozás
visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
View all comments