A meg nem rendezett diákpolgármester választásról

Régebben azt mondták, hogy Vác, az egy diákváros. Amikor erről szó van, akkor jön a jogi formula, hogy az oktatási intézetek kikerültek a város fenntartásából, nekem, meg nem mindegy az ősz hajammal, hogy a diákság tud-e kezdeni valamit azzal a ténnyel, hogy Vácott tanul és ezáltal akarva akaratlanul Vácott él. Pedig, ha a váci ifjúságot nem hozzuk össze a várossal, akkor nem is fognak kezdeni vele semmit. (Aki emlékszik, milyen volt a konzisok bolond ballagása, vagy a mezősök szüreti mulatsága, az tudja miről beszélek.)

20 éve avattuk fel az első diákpolgármestert, akinek a legfontosabb feladata az volt, hogy híd legyen a város és a diákság között. És el is kezdett épülni. E felett a szakadék felett, ami a város és a diákság között van, egyre nagyobb a mélység és egyre kevesebb az esély, hogy a híd újra állni fog.

Pedig a város vezetése és még a tankerületi vezetés, sőt az iskolák vezetése is amellett van, hogy a diákok visszataláljanak a városhoz, a közösségi léthez. Sajnos úgy tűnik, hogy a Covid visz mindent az interaktív léttel, ami lehetővé teszi, hogy az iskolaajtóból egyénenként és ne csapatként folytassák a diákok a napot. Vagyis a csapat az max’ a közösségi oldalon jelent virtuális közös csoportot. Hogy hol marad az élet közös megismerése, megannyi pofonnal és megannyi mosollyal? – azt csak így csendben kérdezem meg. A kocsik hosszan kígyóznak az iskola felé és kiszáll belőle az a valaki, akiről a mesében azt várnánk, hogy lehet, hogy út közben valami érdekes történik vele „Szerencsére” semmi rendkívüli nem történik, legfeljebb a kaját, vagy ami ettől is rosszabb a mobilt az ülésen hagyja anya kocsijában. Persze ha ezt valaki elkezdi mesélni, mindenkinek a szörnyűségek jutnak eszükbe és isten őrizz, hogy gyalog induljon el azon a többszáz méteren.

Én ismét elkezdtem a csapatommal azon dolgozni, hogy kimozdítsam őket a komfort létükből, és ebben az önkormányzatban partnerre találtam. Elkezdtük szervezni a diákpolgármester választást és a diákönkormányzat megalakítását. Az üzenet úgy tűnik átment és a diákok kedvet kaptak ahhoz, hogy közösen kezdjenek el gondolkozni annak a városnak a jövőjén, amiben felelős felnőttként fognak élni.

Már láttam magam előtt a diákpolgármester-jelölteket, akik egy nemes küzdelemben egy nagy játék keretében vetélkednek egymással, egymásért. Sajnos a Covid közbeszólt és amikor fele annyi emberből kétszerannyi hal meg naponta, mint egy évvel ezelőtt, akkor az ember nem érti miért nincsen semmilyen intézkedés a maszk használaton kívül és bármennyire is fáj a szíve, bármennyire is hiszi azt, hogy most végre sikerült volna összefogni őket, lemondja a programot a józan észre és nem a rendeletekre támaszkodva.

Hogy miben hihetünk, már nem is tudom, mindenesetre nem szeretnénk abbahagyni a szervezést, valahogy ki kell bírni addig, amíg ismét kockázatok nélkül belecsaphatunk a másik tenyerébe, átölelhetjük és kicsit magányosabban, de mosolyogva mondhatjuk, hogy semmit sem változtál.

Már elkészítettük a tervet, ami nem Covid biztos, de ha erősebbek leszünk a vírusnál, akkor áprilisban a Föld Napján talán sikerül a város főterére csábítani a diákságot, hogy egy nagy buli keretében átadjuk nekik azt a pályát, amin a jövőben nekik kell játszaniuk, és remélhetőleg, ezt jobban fogják csinálni, mint mi. Örömmel láttam, hogy az iskolák nagyrészt nyitottak. Jó volt látni a diákpolgármester-jelölteken, hogy hisznek magukban és nem úgy állnak ki, hogy úgysem mi fogunk győzni. Mert az utóbbi időben ez volt a trend. Már ott volt a királyos srác, vagy a konzis lány nyakában a polgármesteri medál, mikor még mindig ott magasodott előtte az, hogy úgyis más lesz a győztes. Hinni kell önmagunkban és ezt meg kell tanulni újra.

Nehéz lesz kivárni a tavaszt, a diákpolgi’ választásig, és még nehezebb lesz a Fut a Vácig megvárni a nyarat, de ha hiszünk benne eljön az is és talán ismét rajthoz állhatunk.
Addig meg segítsetek a hitet életben tartani! ♦