Rendkívüli anatómia óra, rendkívüli helyen, rendkívüli oktatókkal és tanulókkal

Biztos, hogy az anat’ óra a Royálban lesz? – kérdezgették egymástól, miközben kicsit álmosan már oda is értek, és a kérésnek megfelelően edzőruhába öltözve keresték a tanárnőt. Meg is találták, aki a helyhez méltó öltözékben már az egyik géphez oda is ült. Azt mondják, minden nap itt edz – suttogták, s miközben köszöntötte őket, a háttérben meglepve fogadták a helyzetet az éppen ébredezők. Azt kérdezgették: most gyúrni fogunk? A választ a közben odatoppanó személyi edző adta a köszöntés után.

Nem, ez nem gyúrás, és nem is csak anatómia óra lesz, hanem attól sokkal több, mert itt a gépeken nem csak azt tanuljátok meg, hogy milyen izmokat lehet megmozgatni, fejleszteni, hanem mindezt hogyan kell helyesen csinálni.

Miután a bemelegítésen túljutottak, a tanárnő által megemelt kettlebell hangsúlyossá tette az izmait, így szemléletessé vált, hogy az adott mozgással mely izmok dolgoznak. Miközben az edző az izmok működéséről beszélt, a tanárnő kérdezte a diákoktól az izmok latin, nevét. Majd a „Hol ered, hol tapad? Melyek az antagonista izmok, melyek működnek együtt?” – kérdések következtek, mire a diákok közül már többen mondták a helyes választ. Elkezdődött a közös munka, megtört a jég, röpködtek az izmok és csontok latin nevei, és előjöttek még más kérdések is. A diákok szerencséjére, olyan biológia tanár ült a gépek mögé, aki rendszeresen edz, a mozdulatok közben szépen kirajzolódnak az izmai, így legalább annyira hiteles volt, mint az edző, aki egyben jó pedagógusnak bizonyult. A tanárnő megmutatta a gyakorlatot a gépen, majd átadta helyét az éppen soron következő diáknak, aki lazán követte és elkezdte a gyakorlatot. Ekkor szólt közbe az edző, aki mozdulatról mozdulatra beállította, hogyan kell helyesen csinálni. Kiderült, hogy nem is olyan „pite” a gyakorlat és ha teljes odafigyeléssel csináljuk, sokkal nehezebb. „Így mozgatod helyesen azokat az izmokat, amiket szeretnél” – mondta. Nem csak leikszelni kell a feladatot, hanem helyesen csinálni. Miközben a helyes tartást mutatták, azt vettem észre, hogy az egyik lány, aki a csoport mellett edzett éppen, a gyakorlatáról megfeledkezve azokat a mozdulatokat kezdte ismételni, amiket a tanárnő mutatott az imént, figyelve, hogy hogyan mozognak az izmai, – és tényleg, így egészen más. „Még így sem vagyunk rendben.” – folytatta a tréner, és lassan mutatta a tanárnő segítségével, hogy nem elég a feladat helyes tartással való elvégzése, legalább olyan fontos a helyes légzés a gyakorlat közben. Belégzés-kilégzés, ismételték együtt miközben a tanárnő a gépen mosolyogva konstatálta, hogy megvan az összhang, és egy konstruktívabb világba röpültek az iskolapadok mögül, ahol ezekről nem csak beszélni lehet, gyakorlatok nélkül.

Újabb és újabb gépek mellett fedezték fel az izmokat, és tanulták helyes mozgatásukat. Közben az osztály mellett egyre többen csatlakoztak, akik a napi edzésük miatt jöttek le a terembe, ám ez most sokkal érdekesebbnek bizonyult. A foglakozást a terem vezetője törte meg, aki a december 6. lévén Mikulásként egy nagy zsák kulaccsal jelent meg, és mindenkinek adott belőle, hogy a jól végzett munka után legyen miből meginni a turmixot.

„Még koránt sincs vége a programnak”- hangsúlyozta a tréner, mert „…még hátra van a nyújtás, a levezetés”, ami szerinte legalább annyira fontos, mint a bemelegítés.

A diákok nem hétköznapi tanulók, mind élsportolók, kajakosok, focisták, „kézisek”, akik nem véletlenül választották a Boronkayban a sportedző szakot. Kicsit hitetlenkedve telepedtek le a szőnyegekre a nyújtás miatt. Majd hamar letudjuk – gondolták, de amikor itt is elkezdte a tanárnő a bemutatót, és az edző felszólítására egyszerre mindenkinek folytatni kellett lenyújtani azokat az izmokat, amiket az edzés után rendszeresen elfelejtenek, a felhördülés nem tartott sokáig, mert „Ha a tanárnő megcsinálja, akkor mi is” – mondogatták, és megpróbálták a lehetetlent. A tanárnő kifogyhatatlan volt a kérdésekben és rákérdezett még a leghosszabb nevű izomra is. Egyesek nem is tudták, hogy hirtelen a gondolkodás vagy a nyújtás a nehezebb feladat, mire Dani megtörte a csendet: „Musculus sternocleidomastodeus!” – és hangosan mondta a hosszú latin nevet. Persze nem csak azért örült, mert tudta a választ, hanem mert az edző a legtöbb jó válaszért jutalomturmixot ígért.

Amikor a teremből kivonuló diákokat néztem, akik szertartásosan egyenként búcsúzóul az edző tenyerébe csaptak, az a jó érzés töltött el, hogy végre valami jó dolog történt. Talán ez pont egy olyan óra volt, amilyet a diákok csak a filmekben látnak az elitképzéseken. Persze, ehhez kell egy hiteles tanárnő, aki nem csak elméletben van ott a szeren, hanem a gyakorlatban is példamutató, kell egy olyan edző, aki született pedagógus és az első pillanattól magával tudja ragadni a diákok figyelmét, kell egy edzőterem aminek vendégei örömmel fogadják és vezetője, aki nem megtűri, hanem megjutalmazza a vendégeket, és kell egy iskola, amely lehetővé teszi hogy az oktatói ilyen rendkívüli órákon képezzék a diákjaikat.

Az órán a Boronkay iskola sportedző szakos diákjait Bíró-Sturcz Anita tanította, Rottenhoffer Attila személyi edző vállalta be a foglalkozást és Klein István a terem vezetője látta vendégül őket.
Reméljük, ebből rendszert csinálnak. ♦