Szávai Attila: Januári folyópart
Január elseje. Állni reggel a folyóparton, nézni a mindig változó víztömeget. Érezni súlyát, hideg illatát. Lassan elhalkulnak a város év végi ünnepei, lassan kihűlnek majd az utcára vitt szoba meleg karácsonyfák, megfakulnak a bokrok alatti szerpentinek. Ha nem vigyázunk rájuk, fényüket és tartásukat vesztik az újévi fogadalmak.
Így, év elején lassabban élnek a fák, lassabban a dunai vadkacsák, lassabbak az időjárás-jelentések és lassabb mozdulatokkal magyaráznak a sajtószóvivők. Nekik is új ez az év, nem lehet egyből derékig gázolni, kézzel-lábbal túrni 2022-ben. Ezekben a hetekben óvatosabban élnek az emberek is. Óvatos mozdulatokkal nyúlnak az új naptárhoz, óvatosabb mozdulattal fizetik ki a csekket, egyelőre halkan mondják ki, ízlelgetik 2022 számjegyeit. Mint egy ásványokkal foglalkozó tudós, aki elé ezidáig általa ismeretlen, de bizonyára sok meglepetéssel, új tapasztalatokkal kecsegtető mintákat tettek. Vannak, akik többször egymás alá írják: 2022, és élvezik az újdonság varázsát, ha titkon kicsit szégyellik is ezt a mohóságot. Fiatal kutyák óvatos mozdulatokkal szaglásszák az új év kínálta fagyos utcai bútorokat, mérlegelik, megjelöljék-e.
Egyáltalán megjelölni valamit, kijelölni a határokat. Álljunk meg itt. Határmegjelölés. Elsőként akkor jelöljük meg határainkat, mikor fizikai testet öltünk. Aztán mikor szüleink mintájára kialakítjuk értékrendünket. Ezeket a határokat aztán igen nehéz átlépni. Beleszaglászunk ugyan az ismeretlen, határon túli világba, de rendszerint aztán visszakullogunk a jól megszokott régibe, az ól melegbe, a biztonságosba. Ott játszunk tovább, azt legalább ismerjük, ha néha szembe is jön egy tehervonat. És, ugye egy tehervonat, ha elé állsz, rendesen össze tudja kócolni a szemöldököt. Tehát inkább a régi. Mert ami új, az néha félelmetes.
Január elseje. Napközben hallgatod a város zajait, egyelőre még alacsony fordulatszámon van az üzem. Fél gázon van a lakosság. Aztán az első januári kora esték. Januárnak saját fénytörése van, egyedi világítása, mely kora este egészen teátrális hangulatot kölcsönöz a folyóparti városnak.
Van valami a januári kora estékben. Állsz a folyóparton, nézed, ahogy eltűnik a víz az este jótékony, hideg sötétjében. Sejteni a távolban a folyó közeledő tömegét, a Visegrádi hegység katedrálisát, sejteni a háttérben az összes angyalokat és szenteket, a közeledő újévi közüzemi számlákat, nagy nevetéseket ostoba gyerektréfákon, sejteni a konditermekben lihegő harmincas anyukákat, akik égetik a karácsonyi zsírt, lobognak a kalóriák, mint a győzelmi zászlók.
Egy mozdulatlan zászló a Duna-parton. Van valami a januári zászlókban, a mozdulatlanságukban, van ebben valami drámai. Hogy hideg és nem mozog, aminek mozognia kellene, lobognia, üzennie, üzemelnie, képviselnie, élnie. Könnyen eszünkbe juthat egy téli zászló láttán, hogy valahol mindannyian olyan zászlók vagyunk, melyek a kedvező szélre várnak. Sokan beérik a legkisebb lusta tavaszi szelecskével is, legtöbbünk viszont nem adná alá egy kiadós, csattogós lobogásnál. Sokan viszont olyan zászlók, ami elé ventilátort tettek, fújja a mesterséges szél, csak, hogy történjen vele mégis valami. És egyre többen vannak azok, akik ráébrednek, hogy olyan zászlók ők, melyek az életet, a derűt, a létezést, ezt az időtlen, végtelen karnevált jelzik, ünneplik, hogy ha éppen nem is fúj a szél, attól még ugyanúgy jelképei a nagy üzemnek, melyet angyalok és szentek fűtenek. Történni látszik valami az emberekben. Mintha egyre többen élveznék az életet, nem a szó kereskedelmi, inkább filozófiai értelmében. Mintha egyre nagyobb tömegeknek az élet minősége lenne a cél. Jó ez így.
Januárban érződik igazán, hogy elmúlt egy év. Állni este a folyóparton és utánagondolni az elmúlt évnek, leltárt készíteni, bevételi és kiadási oldalt. És ott van az első hónap első esti sötétje mögött a holnapi égbolt derűje is, menetrend szerint, az a tipikus téli hideg, rózsaszín, világoskék és fehér égbolt. Mint egy téli, meseszerű üdvözlőlapon, amin vidám téli kiskutyák szaladnak a habos hótakaróban. ♦