Csáki Tibor: „Tanuljuk azt a kultúrát, hogy nem elszigetelten, kis csoportokban, hanem együtt vagyunk Egyház.”

Kápláni szolgálat népegyházi viszonyok között a szocializmus éveiben, misszió egy dominánsan protestáns településen, kollégium- majd iskolaigazgatói feladatok, a Váci Egyházmegye oktatás-nevelésügyének irányítása – ilyen előzmények után került a Magyarország lelki erőművének számító Nagymaros plébániájára Csáki Tibor 2020 augusztusában – írja a magyarkurir.hu.

Csáki Tibor harminchat évi lelkipásztori tapasztalattal a háta mögött, gyakorlatilag a járványhelyzet kellős közepén került Nagymarosra plébánosnak. Sokáig tevékenykedett Vácon: 1991-ben a városba érkező piaristák újraindították a gimnáziumot és a püspök őt bízta meg a Szent József Kollégium igazgatásával. Aztán elindult a Karolina Katolikus Általános Iskola, és egy év után Tibor atyát bízták meg a vezetésével. „Kezdettől fogva közel állt hozzám az iskolaügy, a szívemben hivatást éreztem a tanítás iránt. Mielőtt pap lettem, gépészmérnöknek tanultam, és arra gondoltam, műszaki tanár leszek” – mondta. Legújabb állomáshelyén a pandémia viszont megnehezítette a dolgát. Így a katolikus hírportál számára egy kitűnő jelölt volt az idén indult riportsorozatuk második alanyának, hiszen neki most garantáltan volt miről mesélnie.

„Minden papváltás krízis, nehéz a hívőknek, s a papnak szintén, még akkor is, ha olyan gazdag életű egyházközségbe érkezik, mint Nagymaros – kezdte a beszélgetést. – Az ifjúsági találkozóknak köszönhetően egyfajta nosztalgia élt bennem a település iránt. 1978-ban, még civilként vettem részt először nagymarosi találkozón, s azután sokszor jöttem, később már káplánként, kollégium- és iskolaigazgatóként, plébánosként. Szent hely volt ez számunkra. Balás Béla, Kerényi Lajos hozta létre itt az első közösségeket, ők mindmáig összetartó erőként vannak jelen a település életében. Az itt szolgáló lelkipásztorok ezt az örökséget vitték tovább. Ebbe a munkába kellett beleállnom, egy olyan helyzetben, amely nem tette lehetővé a személyes kapcsolatfelvételt. Egyelőre alig volt mód a találkozásokra.”

A járvány miatt nem lehetett plébániai hittant tartani. A templomlátogatásra is kihatott a pandémia: az emberek eltűntek a templomból. Először a hívek fele tért vissza, mostanra mintegy a háromnegyede. Sokan megszokták, hogy otthonról, a fotelből is követhetik a misét. De mint mondta, ezekben a járvány-terhelte nehéz időkben is mindig keresi a lehetőséget, hogyan tud bekapcsolódni a helyi közösség életébe, miként tudja őket segíteni. Szeretné megmutatni az embereknek, hogy papként valóban az életük része szeretne lenni. Ez a jelenlegi szituáció különösen nehéz számára, hiszen nagyon fontosak neki a személyes kapcsolatok. Azt vallja, hogy azok hiányában csak általánosságokról lehet prédikálni.

„Amit papként követek, azt a járványhelyzet miatt eddig alig gyakorolhattam itt. Nem végezhettem azt a szisztematikus munkát, amit megszoktam. Nem tudom látogatni a családokat, az emberek be vannak zárkózva. Akikhez mennék – a kereszteltek, elsőáldozók, bérmálkozók családjai –, azokhoz nem jutok el a zárlat miatt. Mintegy húsz család otthonában jártam eddig, az Egyház legbelső tagjainál, akik vágynak arra, hogy vendégül lássák a papot. De ez nem a misszió. Az még nem kezdődhetett el” – mutatja be a helyzetüket.

Új kezdeményezésekkel szólítja meg a nagymarosiakat. Havi rendszerességgel tartanak szeretetvendégséget, ahol a szentmise után az egész egyházközséget összehívják, köszöntik a névnaposokat. „Tanuljuk azt a kultúrát, hogy nem elszigetelten, kis csoportokban, hanem együtt vagyunk Egyház. Nagymarosnak szüksége van erre” – hangsúlyozza, és hozzáteszi: szeretné, ha az egyházközségi élet minden kereső ember előtt nyitva állna. Azt is hangsúlyozza: nagyon figyel arra, hogy a közösségi életük ne merüljön ki a külsőségekben. Fontosnak találja, hogy a rendezvényeket, együttléteket áthassa a kölcsönös szeretet, és az egymás közötti kapcsolatokban megjelenjen Isten.

A katolikus iskolák főigazgatóságához mintegy harminc intézmény tartozott, voltak közöttük átvett, illetve alulról építkező iskolák is. Új pozíciójában Tibor atya azt tekintette az egyik fő feladatának, hogy „megkereszteljék” az iskolákat, s az evangéliumi tanítást ne csak a hittanórákon adják át a gyerekeknek, hanem a mindennapi életvitelben is. Csáki Tibor spirituálisként ma is jelen van az iskolaügy területén, lelkinapokat tart tanároknak, és törekszik arra, hogy ápolja a párbeszédközösséget. Hitvallása: éhséget kell ébreszteni az emberekben a jóra, hogy belső késztetésből kezdődjön el a formálódás, és „ne csak Krisztus csodálói, hanem követői legyenek”.

A teljes cikk itt olvasható el. ♦