Mintha két kultúra ütközne össze 1. rész

Először is bocsánatot kérek hívatlan hozzászólásomért ahhoz, amik engem közvetlenül nem érintenek. Mivel visszaemlékezéseim saját magam minősítésének benyomását kelthetik, arra kérem a Kedves Olvasót, hogy emlékeim felelevenítését ne vegye öndicséretnek, és ne gondoljon semmiféle kioktatási szándékra, inkább az angol „intervene” (közbenjár, közbelép) kifejezés pozitív értelmében fogadja azokat.

Mindezt azért írom le, mert ha nincs is semmiféle véleménynyilvánítási jogom Vác városának társadalmi életéhez, szülővárosomtól, éppen úgy, mint szülőhazámtól, nem szakadtam el teljesen több mint 60 éves németországi életemben. Igyekeztem ott segíteni, ahol tudtam, inspirálódva Európa legpéldamutatóbb „migránsától” Willy Brandtól, akitől az a mondás származik, hogy aki a szülőhazáját elfelejti, az nem érdemli meg új hazájának szeretetét. Ebben a szellemben élve és a Varsóban letérdelt kancellár képét magam előtt látva, szomorúsággal töltenek el a Váci Naplóban megjelent „Nyílt levelek“, mert olyasmit sugároznak, mintha két kultúra ütközne össze azok részéről, akik iránt egyaránt végtelen tiszteletet érzek, Turai János elnök úr hatalmas teljesítménye és Matkovich Ilona polgármester asszony szabad városvezetése következtében. Nem tisztem a cikkeket megjelentető médiafelületek értékelése, ezért 82 évesen rátérek emlékeim felelevenítésére.

1944-et írunk. Vácott, a Dombay utca 1. szám alatt, négyéves kisgyermekként hárman majdnem naponta játszottunk együtt az udvar homokozójában. Néha a szomszéd kiskutyája is velünk volt. Itt lakott dr. Soós sebész is, aki Vác történetétől elválaszthatatlan, és egy mérnök, Manó Gerstenfeld, akinek kislánya egyikünk volt a homokozóban, míg egyik napról a másikra el nem tűnt, szüleivel együtt. Hiába kerestük, hiába vártuk. Nagyanyám megsiratta őket, de mi nem értettük, hogy miért. Elbeszélései hatására mintha emlékezni kezdtem volna, de arra nem emlékszem, hogy nyilas gazemberek vitték-e el a kisgyereket és szüleit. További gyermekkorom alatt nem történt semmi különleges, húsz évesen hagytam el az országot Berlinen keresztül, még a fal felhúzása előtt, „migránsként”. Ugyanazok a törvények vonatkoztak rám, mint amiket ma Magyarországnak is teljesíteni kellene. Nyelvi nehézségeim nem voltak. Következett a barátságos befogadás és a személyi adataim felvétele. Születési helye? Vác. Csend.

A tisztviselő következő kérdése az volt:

„Ugye van ott egy nagy fegyház?”

„Igen” – mondtam.

„Ott voltam a háború után, s onnan szöktem meg az ismeretlen idegenbe” – mesélte. „Nagyon kedves váci polgárok segítettek nekem, nekik köszönhetem, hogy visszakerültem a családomhoz. A mai napig hálás vagyok a váciaknak, de nem tudtam soha senkinek megköszönni. Ön az első váci, akivel találkozom.”

Azonnal felajánlotta és meg is tette, hogy mindenben segíteni fog. Az idő telt, felvettek az orvostudományi egyetemre és egy kollégiumba is, Kölnben. Itt összebarátkoztam egy közgazdasági egyetemen tanuló fiúval, aki a szemeszter-szünetben Svédországban dolgozott egy lámpagyárban. A tanítás kezdetén azzal jött vissza, hogy az üzem könyvelője, Gábor Miklós, üdvözletét küldi neked. Fogalmam sem volt, hogy ki az. Nagyanyám még élt és ő azonnal megírta, hogy az biztosan a Manó, kérdezzem csak meg. Így is volt.

A következő évben kórházi gyakorlatra mentem ebbe a svéd városba, és az egyik este Gábor Miklós meghívott vacsorára. A bejárati ajtóban várt, megölelt, a vállamra borult és úgy zokogott, mint egy kisgyermek. Nem hittem a véletlenben, a sors akarta úgy, hogy felébredjek, hiszen addig alig tudtam valamit a holokausztról. Akkor megtudtam, hogy a családot Auschwitzba deportálták, négyéves kis játszótársunkat a homokozóból, édesanyjával együtt – aki nagyanyám szerint egy nagyon szép fiatalasszony volt –, rögtön a gázkamrába vitték, Manót pedig Dachauba szállították. Részletesebbet nem mesélt. Ezután a távolság és a korkülönbség miatt is csak laza, de fennálló kapcsolatunk volt.

Ekkor nem gondoltam arra, hogy a történetnek nincs vége, s kételyem a véletlenben be fog igazolódni. Elvégeztem az egyetemet Freiburgban, a Fekete-erdő legszebb városában. Első állásomat Kölnben kaptam, radiológusnak készültem. Itt ért utol a következő véletlen.

Ott, a távolban találkoztam egy szép váci hajadonnal, akit fiatal koromból ismertem, és akivel azóta is boldog házasságban élünk. (Dr. Karl Wingler) ♦