Nagyon száraz ez az év (is). Olyan, mintha az esőnek csak néha jutna eszébe, hogy esnie kellene és ilyenkor nagy hirtelen fél óra alatt le is szakad az a mennyiség, aminek szép csendben egy egész nap kellene hullania.
Ilyenkor kell itt a Híradó tér környékén, és Deákvár mélyebb pontjain gumicsizmában elindulni dolgozni. Mert a félórás eső az egész Híradó teret és a közeli utcákat elárasztja úgy, hogy a környéknek egy elhanyagolt velencei fílinget kölcsönöz, ahol hiába keressük a sóhajok hídját hogy átkeljünk a nagy vízen. „A túl partra születni kell”, ahogyan azt a csigák szokták mondani. ilyenkor az ember annyit tehet, hogy kivárja, amíg elfolyik a víz és a hordalékon keresztül dagonyázva keresi a köveket, amiken szökdelve elérheti a szárazabb részeket. Persze a gépkocsik nem olyan félősek mint a gyalogosok. A merészebbeket már az egybefüggő víztükör sem riasztja vissza. Az „anyatankok” két oldalra fröccsenő vízfüggöny kíséretében viszik féltve őrzött gyerekeiket az iskolába, (akiknek van úgy, hogy különben több száz métert kellene maguktól megtenniük gyalog). Gyalogosnak lenni ilyenkor tényleg nem hálás dolog, mert akiket a terepjárók oldalba zuhanyoznak, azok mehetnek haza váltóruhát keresni és kezdhetik újra a nagy utat az Újhegyi csatornán.
Persze mindent lehet az időjárásra fogni, mint ahogy az év végi havazást szoktuk, ami minden évben rendszeresen, mégis váratlanul tör ránk. Így vagyunk az esőzésekkel is, amik egyre gyakoribbak és egyre nagyobb erejűek. És ez elég is ahhoz, hogy széttárjuk a kezeinket és ne történjen semmi. Az alagutak és a város mélyebb részeinek eláradása nem új keletű, csak mostanában gyakoribbak. Ezért ezekre készülni kellene.
Mert, ha a csapadék elvezető árkokat, a csapadékcsatornákat karbantartanák tisztítanák a lezúdult hordaléktól, akkor ritkábbak lennének az ilyen elárasztásos szituációk is. És az a baj, hogy a csatornák kapacitásának hiánya, a lezúduló vízzel a város szennyvízcsatornáit is igénybe veszik, amik egy másik kapacitásában érzékeny rendszert veszélyeztet. A hordalékokról nem is beszélve, amiket néha a különböző utak menti munkákból mos el az eső. (Ilyenkor szokták széttárni a kezüket a munkások, és a maradék földet visszalapátolni, az eredetit nem pótolni, hogy a következő eső még a munkagödröt is tovább mossa.) A problémát növeli az elmúlt évtizedek urbanizációs folyamatai, melynek következtében a Naszály előterében kialakított lakóövezetek vízelvezetéséről nem gondoskodtak (meg még a bekötőutakról sem mindig). Ennek következtében a víz, ami azelőtt a növényzetet táplálta, most rázúdul a városra.
Pedig ahogy Pelikán úr a gátőr mondta, „a víz mindig jön”. És ehhez már nem is kell Duna és zöldár.
Mi a teendő?
Fel kell készülni a városnak az új szituációra, az árkok, és a csapadékcsatornák karbantartásával, tisztításával, a hordalék rendszeres elszállításával. És persze fel kell készülni a közművek és a közutak amortizációjára is (Ilyenkor az éppen mélyülő deákvári kátyúkat rövid úton kimossa a víz, hogy újabb lendületet vehessen az aprózódás.) Járulékos probléma, hogy ilyenkor a lakók által kikészített és napok óta ott tobzódó hulladékgyűjtő zacskók is elkezdenek saját életet élni, átnedvesedve gondolákként leúszni a város mélyebb helyeire, ahol majd a nap hatására szagukkal jelzik a begyűjtőknek, hová kell menniük.
A kicsit karikírozott problémának van egy gyenge pontja, mely nem más, mint a Deákvári vízfogó, mely 1991 óta nem lett iszaptalanítva. Azóta annyira feliszapolódott, hogy egy a jelenleginél komolyabb összefüggő esőzés által a Naszály előteréből lezúduló vizet nem tudná megfogni. Félő, hogy a víz és az iszap lezúdulna a belvárosba, és ez nem csak a vízfogó melletti temetőre ráépített lakóparkra, hanem az alagút környékére is gondot jelent, nem csak közlekedési, hanem állagmegóvás szempontjából is. A vízfogót évről évre szépítjük, takarítjuk, ami nem is baj, de annak iszapmentesítése az igazi feladat, melyet odázhatunk újabb 30 évig, de ezzel nap mint nap újabb kockázatot vállal a váras a belváros védelmében. ♦