Friewald Ruben: Fuss, Fehér Tenyér

A idei 24. héten igazi kulturális, művészeti csemegékkel szolgált a Lyra Könyvesház. Június 9-én ismét irodalmi program került megrendezésre. Friewald Ruben, született Frievald Ruben László nemrég megjelent, és a könyvesház emeletén bemutatott kötet kapcsán került a figyelem középpontjába.

A korábban Vácon, jelenleg Szobon élő fiatalember író, kultúrpolitikus. gyermekkora óta érdekli a politika és a közélet. Tizennyolc évesen csatlakozott a Momentum Mozgalomhoz, jelenleg a párt váci alapszervezetének alelnöke. Szakterülete a kultúrpolitika és az LMBTQ-jogi védelem. Fuss, Fehér Tenyér címmel jelent meg nem rég regénye, ez kapcsán faggattam az alkotót.

Kezdjük azzal, hogy mikor érezted azt először, hogy az irodalom, az írásra való képesség valamiféle lehetőséget nyújt számodra. Mennyire volt korábban az életed része az irodalom, az olvasás? Milyen szerzők voltak rád hatással és miért?

„Valójában ez az a kérdés, amire a legtöbbször rosszul válaszolok. Sokszor én is hajlamos vagyok csupán arra emlékezni, hogy mikor adtuk ki az első novellámat egy antológia keretében, de messze nem ez az írói pályafutásom kezdete. Már hat-hét éves koromban is írtam történeteket, első osztályos lehettem és megvallom, talán még a magánhangzókat is összekevertem, de írtam – talán nem is olyan szörnyű történeteket. Belegondolva ezek a történetek átdolgozva ma is megállhatnák a helyét, ám mostanra zsáneridegenné váltak. Teljes füzeteket írtam tele gyerekkoromban, később pedig – még a Fuss, Fehér Tenyér megírásának kezdete előtt – papírra vetettem egy ötszáz oldalas középkort idéző fantáziaregényt, amely sosem került nyomtatásba. Már akkor is és most is az irodalom elsősorban terápiás jelleggel hatott rám. Régebben nagy szerepet játszott az is, hogy az általam elképzelt történeteket valamilyen formában megőrizzem, ez a szándék ugyan ma sem veszett el, de nagyobb hangsúlyt kapott a belső problémák feldolgozása a kibeszéléssel… Méghozzá milyen kibeszéléssel! „A szó elszáll, az írás megmarad” – mementót állíthatok így saját magam egykori énjének, amely nem gátat szab nekem, hanem védőfalat, hogy sose zuhanhassak veszélyes érzelmi mélypontokra, ami nálam gyakori. Természetesen a könyvvel nem csak magamnak üzenek, hanem másoknak is.

 A „Fuss, Fehér Tenyér” volt az első olyan művem, amely kifejezetten „terápiás revansként” született meg, s talán nem is ez lesz az utolsó ilyen jellegű művem.

Gyerekkoromban rengeteget olvastam, ám amióta írók és közéleti ügyekkel foglalkozom, nagyon kevés érdemi idő maradt az olvasásra. Régen arra a kérdésre, hogy „ki a kedvenced, kik voltak rád hatással” biztosan máshogy válaszoltam volna, mint ma. Úgy, hogy már én is írónak számítok, felelősségem van a példaképeim megválasztásában. Ha egy magyar írót kellene megneveznem, ez biztosan Szerb Antal lenne, ám sokan az írásképem alapján Rejtő Jenőt vizionálják kedvencnek és irodalmi támasznak. Nemzetközileg pedig Thomas Mann, ám ő már nem feltétlen írásai miatt hőn szeretett – az élete és a közélethez viszonyuló felfogását őrzöm én is. Mindenképpen világpolgárnak tartom magam.”

A Fuss, Fehér Tenyér fülszövege szerint: „Friewald​ Ruben regényének középpontjában az általa elképzelt szélsőséges alteregója, Mathilde Frowin Hildegard áll, aki egyszerűsége ellenére már-már sablonos életet él párjával, Ausztria legszebb férfimodelljével, Floriannal. Bár Mathilde a párja mellett fényűző életbe csöppen, gyorsan belefásul a szürkeségébe és a látszólagos jelentőségtelenségébe. Ez a lejtmenet tereli őt abba a csapdába, ahonnan csak önmagát legyőzve menekülhet. A szerző célja, hogy a már jól ismert klisék egy pillanat alatt átforduljanak egy olyan tragédiába, amellyel az olvasó ritkán találkozhat. Egy baleset során egy teljesen más helyre, a szentinelézek világába kerül, ahol csodával határos módon életben marad, de ezt csupán a véletlenek misztikus összecsengésének köszönheti. A sziget azonban egy csapda – a kétségeink csapdája. Ahol nem menekülhetünk önmagunk elől sem. Vajon ki az ember és ki az isten? Ki él valójában, és ki az, aki csak imitálja azt? Mathilde-nak nem csak azért kell küzdenie, hogy életben maradjon, hanem azért is, hogy fel ne fedjék legnagyobb titkát: ő valójában nem az, akinek a szigeten hiszik…”

A párkapcsolatban miért pont a férfi a topmodell? Ha arra gondolunk, hogy valaki modell, akkor legtöbben nőre gondolunk.

„Az érzelmi többlet azt kívánta meg, hogy a főszereplő lány legyen. Sokkal inkább illett rá a főszerep, mint egy fiúra. Bár a mű eleje egy „kliséparódia”, annyiban valóban egyedi, hogy egy lány a sérthetőbb fél jelen esetben, hitelesebben átadható az az érzelemköteg, amelyet a főszereplőnek mindvégig cipelnie kell – egy klisés párkapcsolatban ilyen érzelmeket nem a fiúk hordoznak.”

A regényben kifejezésre kerülnek mai világunk, a mai ember, a mai civilizáció hibái. Kifejtenéd ezt részletesebben? Hogyan tennéd jobbá ezt a világot?

„Számomra nem prioritás a „többségi/erőszakdemokrácia” fenntartása a könyv alapján. Látjuk, hogy ez a társadalmi fennállás milyen kínokat okoz elméletileg a kisebbségnek, gyakorlatilag a többségnek, a valóságban pedig mindenkinek. Természetesen a könyvben sarkított klisék vannak kiemelve a „mi világunkból”, de ez pontosan arra szolgál, hogy minél átérezhetőbb legyen a kontraszt a két világ között. Számomra az lenne az igazi előrelépés, ha emberekkel és kultúrákkal drágakövekként bánhatnánk. Minél ritkább, annál értékesebb. Kicsit emellett is lobbizik a könyv. Szembeállít világokat és tömegeket az olvasó előtt, hogy mindannyian mérlegelhessünk.”

Amennyire tudom, a regény saját szimbolikus életedről szól, melyet Bécs és egy korai szerelmed ihletett. Eljön minden író számára a pillanat, amikor elhatározza, hogy annyi minden tapasztalat összejött az életében, és elkerülhetetlen egy regény megírása. A regény, mint műfaj rendkívüli felelősséggel jár, hiszen érdekes karaktereket kell kitalálni, ábrázolni, persze a jó sztori is szükséges, váratlan fordulatok és valami csattanó, vagy egyáltalán egy tanulság. Mert egy jó regény elolvasása után napokig, hetekig a kötet hatása alatt lehet az olvasó, ez személyes tapasztalatom is. A különböző karakterek megformázása hogyan történt, honnan vettél, mondjuk így, mintákat?

„A való életből nem emeltem át embereket magamon kívül – ez érezhető is. Miután ez egy toposzokkal és metaforákkal gazdagon élő-dolgozó regény, a főhős szerelme sem valódi – egy elképzelt ideál.
A „bécsi szál” egészét jellemzi az „ilyenek lehetnénk mi is”, mely egy célzott üzenet. Ugyanebben a szálban a legtöbb karakter sematikus és nehezen kedvelhető, antipatikus. A fényűző Bécs olykor kifejezetten szürkének tűnhet, de nem a környezet miatt – az emberek teszik azzá, ahogy ezen logika alapján a szigetet – félelmetes és vad helyett a főhősnő idővel barátságos otthonnak tekinti. A „sziget szál” igazán más: itt jelennek meg a kötelező és olykor sejtelmességbe burkolódzó valódi szereplők. Kicsit olyanok ők, mint az elménkben vívódó kétségek – eltérőek, de kapcsolódnak egymáshoz. Rajav törzsfőnök és a Vadász személye a két legkiemelkedőbb belső jellem – az első a hatalomvágy és gőg, az utóbbi pedig a belső morál és erkölcs.”

Mit jelent számodra a művészet szabadsága?

„Az életem szabadságát, hiszen alkotni születtem, az egyének individuumának elsődleges kiteljesedése a művészetben ölt testet. A kérdést azonban onnan közelíteném meg, hogy milyen világban élhetünk, ha a művészet szabadságát örökös veszélyben érzem. Tudniillik a szabad művészet és a szabad kultúra az ember legalapvetőbb igénye, amely ellen jóérzésű ember nem küzd és nem is csorbítja. Egy olyan belső mag a kultúra és művészet, amelybe nem hatolhatunk önkényesen bele. Nem határozhatjuk meg más csoportok kulturális attribútumait csupán azért, mert nem értjük azokat.”

Miért magánkiadásban jelent meg a regény, miért nem valamelyik kiadónál?

„Elsőkönyves íróként kevés esély van arra, hogy az ember egy rendes, valódi kiadónál megjelenhessen. Erre vannak a magánkiadók, amelyek bizonyos összegért kiadják ezeket a könyveket. Egy ilyen magánkiadónak nem fogadtam el egy túlárazott ajánlatát, hiszen ez hazavágott volna mind anyagilag, mind morálisan. A könyvekről pedig nem rendelkezhettem volna. Ismerve, hogy mennyire tisztelem ezt a könyvet, semmi pénzért nem adtam volna ki akkor a kezeim közül. A következő művek már rendes kiadónál fognak megjelenni szerencsére.”

Miután megírtad a regényt, ahogy mondjuk ilyenkor: a szerző részéről kész a kézirat. Hogy kell elképzelni a továbbiakat a te esetedben? Szerkesztés, nyomda, borítótervezés. Gördülékenyen folytak a munkák?

„Az szokott lenni az első kérdés, hogy „nehéz volt megírni”? – holott az írás nehézsége össze sem mérhető az én esetemben az utómunka és a kiadás nehézségeivel. Mindenekelőtt azzal a magánkiadóval kezdtem tárgyalni, akivel végül nem egyeztünk meg. Féltem elsőre attól, hogy egymagam adjam ki és vigyem piacra a könyvet – tizennyolc, tizenkilenc éves voltam, honnan is érthettem volna hozzá, de sikerült. Jól döntöttem, amikor nem adtam oda a jogokat az említett magánkiadónak. Az irányvonal megvolt, de minden mást le kellett tárgyalni: a szerkesztést, a tördelést, a borító grafikáját és a nyomdát is. Sok ponton fel kellett találnom magam és sokszor a szerencsén múlott, hogy minden jól sikerült. Ám a könyv így a tervezettnél előbb is elkészült, pedig az utómunkálatok egy fél évet vettek igénybe.”

Saját megfogalmazásod szerint kulturalista, író, politológus hallgató vagy, a Momentum Mozgalom tagja. Hogyan kerültél a Momentum Mozgalom közelébe?

„Sokan úgy vélekednek – igazán helytelenül – hogy az ember belép egy pártba bizonyos okokból és az majd az átformálja a világképét. Én rendelkeztem már egy ideológiával és szilárd világképpel, amikor beléptem egy pártba azért, hogy olyan emberekkel dolgozhassak együtt a változásért, akik hasonlítanak rám. Felvilágosultak, modern, nyugatos gondolkodással bírnak, felvilágosultak és elfogadóbbak mások iránt – csak ebben látok jövőt, múltszázadi eszmék feltámasztásában, tekintélyelvű rendszerek kiépítésében nem veszek részt. Magánemberként pusztán az anyagi biztonság elérése céljából sokan megteszik, de egy író sosem asszisztálhat ehhez. Elveszti szabadságát.”

A politikai nézeteid mennyire voltak hatással a regényed cselekményére, és hogyan?

„Inkább a világnézetemet említeném meg. Előbb kezdtem meg a könyv írását, minthogy politikai kérdésekkel érdemben foglalkoztam volna. Közvetlen hatással így nem volt rá, de a hasonlóságokat fel lehet fedezni. Az is egy árulkodó jel, hogy merek szokatlan és idegen kulturális elemeket bemutatni. Ez ma veszélyes téma. Azt pedig már ne is firtassuk, hogy a vallás/istenségek funkcióit is kérdőre vonom pár ponton. Ma hitetlennek tűnni pedig politikai öngyilkosság. Mellékesen azonban nem hátrány tudni, hogy ma kimondani azt, hogy „a más kultúra nem biztos, hogy rossz” kalandorság, sokan ezesetben a karrierükkel és presztízsükkel játszanának. Nem véletlen, így társadalomkritikát is igyekeztem megfogalmazni. De nagyjából ezért tartom fegyvernek az irodalmat. Sokat több szívhez és elméhez jut el, mint egy kampánysallang.”

Közélettel, ifjúsági és kulturális ügyekkel foglalkozol. Hogyan kell ezt elképzelni részedről a tanulást, írást és a hétköznapi „hajtásban”?

„A hajtás az országgyűlési választások előtt kemény volt, de sok pihenésre azóta sem számítok, rengeteg projekt és feladat áll előttem. Kénytelen voltam az írói ambícióimat háttérbe szorítani azért, hogy minden másra jusson idő. Sajnos az irodalom az egyetlen dolog az életemben, ami „megvár”, hiszen annak művelője egyszemélyben én vagyok, az életem többi terén közösségben dolgozom.
A könyv megírása alatt azért teljesen más élethelyzetben voltam: a koronavírusos éveket éltük, nekem itthon kellett maradni, mindezen tényezők nagyban a kezemre játszottak. Ilyenkor általában nappal az egyetem és a politika került előtérbe, éjszaka pedig írtam. Éjszaka tudok a legjobban írni.
A gyakorlati politika egyébként nagyban elősegíti az elméleti politológia tanulmányaimat, így a kettő szoros összefügg. Rengetegszer fordult elő az, hogy egy egész napnyi egyetem után este még tárgyalásra siettem, majd másnap reggel már részt vettem a helyi kampányban. Nem volt egyszerű időszak az életemben, de semmit sem bántam meg, sőt. Hatalmas lendületet nyertem, amelyet most – mint egy afféle kompenzáció – majd újfent az írásban fogok kamatoztatni. Nagyon kevés velem egykorú magyar kortárs író alkot, így a felelősségem halmozott.” ♦