Határtalanul program Erdélyben – Székelyföld sója

Erdély, ez a hegyek közt rejtőző otthonos kis sarka a világnak nehezen írható le egyetlen beszámoló keretében. Vadregényes, zivataros, csalóka, komoly és bájos: nem csoda, hogy a Váci Madách Imre Gimnázium tanulóinak Székelyföldre vezető útját is épp így lehetne jellemezni – Kareczki Petra és Munkácsi Réka beszámolója.

A Határtalanul pályázat keretében szervezett kirándulás nem csak lelkesedést, hanem kitartást is igényelt a csatlakozó diákoktól. Szerencsére egyikből sem volt hiány, így a 2020-ban megtervezett utazás – két csalóka évet átvészelve az asztalfiókban – elindulhatott végre 2022 nyarán.

Felkészültünk a találkozásra vadregényes tájakkal, kulturális kincsekkel, máig élő történelemmel, és természetesen Székelyföld őrző szimbólumával: a medvével. Utóbbiból lényegesen kevesebb jutott nekünk, mint az előbbiekből, de ez aligha alakulhatott volna másképp Tamási Áron, Orbán Balázs, Babba Mária, a Hargita, és a Vasszékely földjén.

“[Egyes helyeket] már általános iskolás korom óta szerettem volna meglátogatni, ami idén, a 11.-es évfolyam befejeztével sikerült is.” – D. B.

Június 24-én kora reggel vágtunk neki az ötnapos kalandunknak. Izgatottak voltunk, így a hosszú buszút hamar eltelt.

Az első megállónk Nagyvárad volt, ahol amellett, hogy végre felállhattunk és sétálhattunk a sok óra ülés után, megnéztük a város látványosságait. Mivel aznapra még volt pár kilométerünk hátra, így két óra után tovább is indultunk. Utunk Erdély történelmi kapuján, a Királyhágón keresztül vezetett egészen Kolozsvárig, ahol megnéztük Mátyás király szülőházát – amely egyben a város legrégebbi emeletes háza is -, és kicsit felfedeztük magunknak a település központját. Erre a napra maradt még egy város: Marosvásárhely, a székelység kulturális és művelődési központja, ahol az este folyamán véletlenül belecsöppentünk egy utcai koncertbe, ami mindenkit elvarázsolt. Az első szállásunk Felsősófalván volt egy kis családias házban.

Második napunkon egy ínycsiklandó reggeli után nyakunkba vettük az akár ezer éves éves fejtési múlttal rendelkező Parajdi sóbányát, ahol tátott szájjal néztük a magas sófalakat.

Folytatva napunkat Szovátára mentünk, ahol a nevét meg nem hazudtoló mesterséges, enyhén sós Medve-tó varázsolt el minket. Na persze medvékkel nem találkoztunk, azonban egy kellemes sétában volt részünk.

“A magas sziklás hegység látványa lenyűgözött és arra inspirált, hogy később is jöjjek vissza újra megcsodálni.” – R. A.

Testmozgásból ezután sem volt hiányunk, hiszen a Gyilkos-tó egy magasabban fekvő kilátóból volt a legszebb, ezután pedig megejtettük a kétórás gyalogtúrát a Békás-szoros szurdokvölgyében. Erről semmit nem kell mondanunk, a képek beszélnek helyettünk. A fáradságos nap után megérkezvén Csíkszeredára, elfoglaltuk a szállásunkat a következő három éjszakára.

“A Békás-szorosról két dolog jut az ember eszébe: a “ritkán láttam ilyen szépet” és a”még mindig tart az út?” Mégis, utólag az első mondat az, ami számít.” – M. R.

A harmadik nap délelőttjét a mondákba foglalt Szent-Anna-tónál töltöttük, ahonnan a közös sétálás és fotózást követően átmentünk a vulkáni kráterben kialakult Mohos tőzegláphoz, ahol idegenvezetőnk mutatta be a láp élővilágát, mintha minden növényt és állatot névről ismerne. Ezt a programot sajnos félig-meddig elmosta az eső, de a közös elázás így is emlékezetes maradt. A délutánt Csíkszeredán töltöttük, kicsit felfedeztük a várost.

“Leülni egy padra a víz mellett nagyon nyugtató volt és visszagondolva ez az egyik kedvenc emlékem az utazásunkról.” – B. K.

A sűrű és mozgalmas negyedik napunkat Bokor Judith lelkes idegenvezetésével Székelyvarságon kezdtük, ahol a helyi Benci bácsi mutatta be nekünk a generációk óta családja birtokában lévő tanyaházát és vízimalmát.

Ezután elindultunk a Csorgókő-vízesés felé, ahol a dombot megmászva ihattunk a kristálytiszta vízből. Székelyudvarhelyen a csodaszép gimnáziumba nyerhettünk betekintést egy ottani magyartanár segítségével, majd egy kicsit bejártuk a várost.

Korondra érkezvén bevásároltunk a kézzel készített csészékből és edényekből, majd fáradtan felszálltunk a buszra. Két megállónk volt még aznapra: Farkaslakán Tamási Áron síremléke és Szejkefürdőn Orbán Balázsé.

“Nagyon szerettem minden kirándulásunkat és felfedezésünket a természetben.” – F. A.

Az utolsó napunk sem csak utazással telt, reggeli után elindultunk a székelyderzsi vártemplomhoz. Ezután a dimbes-dombos és színes épületeivel gyönyörködtető Segesváron volt egy kis szabadidőnk, miután megkoszorúztuk Petőfi Sándor szobrát.

Az otthon előtti utolsó megállónk Dél-Erdély egyik híres bástyája, Gyulafehérvár volt. A csodaszép város mindenki szívét elnyerte a várfalával és a ragyogóan fehér székesegyházzal, ahol Márton Áron és más erdélyi püspökök mellett a Hunyadiak alusszák örök álmukat.

“Rendkívül szerencsésnek érzem magam, hiszen a gimnáziumom sok remek emberével együtt fedeztük fel Erdély szépségeit.” K. P.

Hogy mit vittünk haza magunkkal? Rengeteg emléket, legyenek azok kézzelfoghatóak vagy sem. Az emlékeken kívül pedig azt az érzést, azt a tudatot, hogy van egy kis szeglete Európának határon és hosszú utakon túl, ahol úgy fogadnak minket, mintha hazatérnénk, és ahol készek megmutatni minden csodát a vízimalom barátságos kismacskájától kezdve egészen a természet hatalmas alkotásaiig. Mindannyiunk nevében szól ez a beszámoló, mikor utolsó sorával azt javasolja: aki teheti, vállalkozzon az útra, mert sokkal-sokkal többet kap tőle, mint amit időben és fáradságban rászán. ♦