Láthatatlan jelenlét a Pannónia Házban

Különleges kiállítás nyílt a Pannónia Házban Láthatatlan jelenlét címmel. Ugyanis ezt a kiállítást nem egyszerű muzeológusok rendezték, hanem múzeumpedagógusok. Maga a kiállítási projekt sem úgy kezdődött, hogy van egy kiállítás, amire aztán valamilyen múzeumpedagógiai programot szerveznek, hanem maga a kiállítás is egy múzeumpedagógiai projekt. A műtárgyak olyan kontextusba kerültek egymással és az aktív befogadóval, amire kevés példa van országszerte. Különleges ez a kiállítás abból a szempontból is, hogy három intézmény munkatársainak együttes munkájával valósult meg. A projekt kitalálói a Ferency Múzeumi Centrum dolgozói voltak, ehhez csatlakozott a Madách Imre Nonprofit kft. és a Tragor Ignác Múzeum is oly módon, hogy a műtárgyaival hozzáadott és valamelyest váciasította ezt a tárlatot.

A kiállítást Lakatos Ádám nyitotta meg. Elmondta, hogy amikor először körbejárta az alkotásoknak helyet adó teret, nagyon megtetszett neki a hangulata. Kifejtette, hogy kötődik a művészetekhez, főleg a kortárs művészetekhez. Nietzsche-t idézett, miszerint „A művészet azért van, hogy ne pusztuljunk bele az igazságba.” Lakatos Ádám kiegészítette ezt, miszerint abba az igazságba ne pusztuljunk bele, amit mindannyian keresünk. Keresünk egy olyan világban, amiben most is élünk, hogy nem tudjuk, mi is a pontos igazság. Honnan jön és egyáltatlán létezik-e. Egy olyan világban létezünk, ahol a sokak hazugsága válhat a kevesek igazságává, még, hogy ha az utóbbiak ezt nem is akarják.

A felszólaló szerint ez a korszak nem most kezdődött. A huszadik század közepétől kezdve, ahogy teret nyertek a különböző elnyomórendszerek, képessé váltak arra, hogy az emberek elfogadjanak olyan dolgokat, melyekről érezték, hogy adott esetben nem úgy vannak, de mégis próbálják elhitetni velük a hazugságot. Egészen a huszadik századig maga a művészet azt jelentette, hogy volt valami egyetemes esztétikum, amit az ember meg akart fogni és ezt rögzíteni szerette volna. Ez az egyetemesség lehet regionális is, vagy ennél szélesebb körű.

Ami az örökkévalóságot illeti, – fogalmazott Lakatos Ádám – az olyan, mint egy fénykép, mert amikor az embert rögzítik valami anyagra, celluloidra, vagy például vászonra, onnantól egyfajta örökkévalóságnak felel meg. A művészet célja valahol ez. A kortárs művészet Lakatos értelmezésében az életünkre és az aktuális problémáinkra kíván reflektálni. Úgy lesz kortalan, hogy az aktuális pillanatot kívánja magyarázni, vagy legalábbis fogódzót adni ahhoz, hogy magyarázatot találjon hozzá. A mai kortárs művészetnek Lakatos szerint leginkább a kérdezés a sajátja. Itt kapcsolódunk ahhoz a ponthoz, ami magáról a tárlatról szól: alapvetően kamaszok számára készült ez a kiállítás, de természetesen nem csak nekik.

Nekik, hiszen a legtöbb őszinte kérdésük a világról a gyerekeknek és a kamaszoknak van. A felszólaló is többször tapasztalta, hogy bizony vannak olyan kérdések, amikre nem biztos, hogy tudja a választ. Valahogy úgy éljük az életünket, mondta, hogy nem tudni válaszolni valamire az kellemetlen. Vagy megpróbáljuk kimagyarázni, vagy pedig megpróbálunk elmenekülni ezekből a helyzetekből. Miközben az igazán nagy kérdéseket pontosan az együtt gondolkodással lehetne megoldani. És ez a kiállítás kifejezetten arra jó, hogy olyan dolgokban segítsen az alkotásokat megtekintőknek, amelyek a mindennapjainkat határozzák meg. Hogy jelen vagyunk-e? Itt vagyunk-e jelen, vagy máshol? Tudunk-e figyelni másokra, miközben egymással kommunikálunk? Hogy hiányzik-e valami az életünkből? Ezt próbáljuk megkeresni. Ezeknek a feloldását a megfelelő kommunikációval megtehetnénk.

Elhangzott egy Fodor Ákos idézet, miszerint, „Oly szókimondók lettünk, hogy már alig van mit kimondanunk”. Ez a mindennapjainkat továbbra is áthatja. Lakatos Ádám vélekedése szerint annyi mindenről beszélünk, annyi mindent osztunk meg a közösségi médiafelületeken, annyit fecsegünk, hogy eljutunk oda: beszélünk, de nem beszélgetünk. Ezek a kiállított tárgyak, illetve alkotások, mind lehetőséget adnak arra, hogy legyen valami közös élményük a kamaszoknak, akik vélt és valós igazságok közt élnek, elvárások kergetik őket, társadalmi nyomás, generációs szakadék, generációs traumák. Hogy tehát legyen valami közös élményük. Éppen ezért interaktív is a kiállítás, hiszen minden alkotás mellett vannak facsipeszek, amikre leírhatják gondolataikat a látogatók, van olyan alkotás is, amit tulajdonképpen megváltoztathatnak a látogatók. Fontos infókat kapnak a látogatók a vizuáliskultúráról, a reflexióról, a képzet-társításról, vagy épp a műfajról, mint olyanról, a hiányról és a koncepcionális művészetről. A kiállítás november 30-ig látogatható. (Fotók: Nagy Sándor) ♦