Szávai Attila: Szarvasbőgés az iskolában
Az iskolapark falevelei közt sündisznó bandukolt, jóllakott, mert a takarítónő rendszeresen macskatáppal eteti. Mosolygósan csillogott az állat szeme, mint amiben ott volt az Isten. A dió- és gesztenyefák ágai lustán hajladoztak a koraőszi szélben. Vagy talán a fák termései mocorogtak, mert érezték már a közelgő időt, mikor megpattan az őket védő burkok. Szelíden vitorlázó ökörnyál csillant meg a gyengülő napfényben, rábízta magát a széljárásra, többet nemigen tehetett. Ahogy azok a csillogó-lebegő pókfonalak sem, melyek felakadtak az iskolakerítésre. Végállomás, leszállás. A kerítés új színt kapott, az iskolagondnok idén kékre festette, engedélyt kapott rá az igazgatótól. A festék alatt ott ragadtak a szerencsétlenebb ökörnyálak az utasokkal. A festékes dobozok már napok óta a takarítóeszköz-raktárban voltak szorosan egymás mellett, mint megszeppent elsősök a tanévnyitón. A sündisznó békésen éldegélt az iskolaudvar fái közt, mint aki ennél többre nem is számíthat, boldogan.
Foglalkozzunk most inkább az emberekkel. A tanévnyitó előtti első tanári értekezleten derült ki a dolog. Senki nem gondolta volna. Igazából ők maguk sem. Először az iskolagondnoknak tűnt fel, hogy az igazgató a vakáció közepén az iskolába megy. Értetlenkedett az olajfoltos kertésznadrágjában az öreg szaki, miközben az egyik régi, hosszabbítós elosztó csavarjait ellenőrizte. Különös berögződése ez: ha meglát valamit, ami csavarkötéssel van rögzítve egy másik valamihez, heves késztetést érez ellenőrizni a csavarokat, jól megvannak-e húzva. Amolyan terápiás jelleggel.
A takarítónő, név szerint Éva, akivel több évtizede dolgoznak az iskolában, már nem is lepődik meg ezen. A nő lánya ezoterikus könyveit bújja pár éve főzés, tévézés, pihenés közben. Úgy van a szintén hatvanas pocakos szaki és a csavarok közti szinte intim, már-már filozofikus kapcsolattal, hogy az életben is így van ez. Vagyunk mi emberek, mint csavarok valami nehezen megfogalmazható, megfogható elemek között. Néha kilazulunk, gyengül ez a kötés. Kell néha a nagy, misztikus kéz, hogy olykor kicsit ráhúzzon a csavarokra. Mivel Éva fogékony az angyalokra, eszébe jut, hogy a kövérkés puttókat gyakran szinte meztelenül ábrázolták a mitológiai tárgyú alkotásokon. Olyasmi testalkattal, mint Béla bácsinak is van, az iskolagondnoknak. Egy nagyra nőtt puttó, ábrándozott Éva, majd elképzelte a szakit szinte teljesen meztelenül, valami nyilas, íjat feszítő szituációban. Csupán egy olajos rongy takarta a férfi ágyékát. Halkan kuncogott a nő, majd folyékony takarítószert öntött a vederbe, felmosásba kezdett, mintegy kitakarította magából ezt a butácska gondolatot.
Érkezett tehát az igazgató, név szerint Ákos. Szokatlan lendülettel, vidáman, mondjuk úgy: mint akin minden csavar meg van húzva. Direktorom – kurjantott fel meglepetten az iskolagondnok, mikor meglátta a dinamikusan közeledő alakot -, amit lehet megmentek a tanévre, megjavítok mindent, ami javítható. Helyes Béla bácsi, szólt zavartan az igazgató, mert szégyellte a szegénységet, a kevés pénzt, amit az intézmény kap. Béla bácsi a nagy bejárati ajtó felé indult, hogy bekulcsolja, de az iskola vezetője leintette, mondván, hamarosan a földrajztanárnő – Zsuzsinak hívják – is érkezik. Nemrég költözött a faluba, bemutatja neki a sulit, körbejárják. Béla bácsi már sokat látott az életben, nem is gondolt semmi rosszra. Mondott valami általánosságot a kiszámíthatatlan időjárásról, a végét az igazgató már nem is hallotta, nem figyelt. Leengedte a tanáriban a redőnyöket, majd a számítógépén matatott valamit, hunyorogva nézte a képernyőt.
Pár perccel később fiatalos léptekkel megérkezett Zsuzsi is, cipősarkának lágy kopogása egyre hangosabb lett, ahogy az iroda ajtaja felé közeledett. Ott megállt, bizonytalankodott kicsit ez a kopogás, Zsuzsi valószínűleg ellenőrizte, hogy a megfelelő ajtónál van-e, aztán három bátortalan kopogást lehetett hallani odabentről. Ákos körbe vezette a magas, vékony nőt az épületben, megmutatta a tantermeket, különös tekintettel a földrajz teremre.
Ahogy teltek a hetek, a találkozások egyre gyakoribbak lettek. A falubeliek, hol a cukrászdában látták együtt őket, hol a zöldségesnél, vagy a közértben. Ahogy azt az igazgató megjegyezte, két hétig téma voltak a faluban, aztán alábbhagytak a susmogások, a kisnyugdíjasok már nem annyira lelkesen néztek utánuk az utcán. Megkopott a pletyka fénye. Ellenben az igazgató és az új tanerő kapcsolatával, ami szárba szökkent. Béla bácsit ez az egész valahol a szarvasbőgésre emlékeztette. Ákos párosodni szeretne – gondolta kuncogva.
Mivel Ákos retteg az utazástól, a Googleban utaztak, a kamerás autók képeinek segítségével. Olykor bontottak a programhoz egy üveg bort is, házi sajtos tallért ettek, köményeset. A kiskanál lágyan koppant az olívabogyókkal telt porcelán tálka szélén. Minden ilyen közös program elején Ákos előzékenyen megkérdezte a nőt, merre „utazzanak”, miközben szuszogva a bor dugójával vacakolt. Az igyekezetet hallva Zsuzsi úgy tett, mintha elgondolkodott volna a leendő virtuális úticélon. Az igazság az, hogy a nő már otthon, zuhanyozás közben eldöntötte: mi lesz az aznapi program. Például Toscana. Járt már arra. Az igazgató fél percig bajlódott a boros dugóval. Egészen kipirosodott a férfi, térdei közé vette a palackot, kissé beroggyantotta térdeit, mint aki síugrásra készül. A magasodó homlokot nézte a karcsú földrajztanárnő és arra gondolt, a férfi öt év múlva kopasz lesz fejtetőn. Aztán arra, hogy majd, ha ott tartanak, az ágyban is így fog-e lihegni a férfi, fog-e így nyöszörögni, amikor (két hét múlva) először lefekszenek egymással. Már attól izgalomba jött, amikor az igazgató elmondta, évekig fektetve tárolták ezt a bort. A nő ezt hallva szeretett volna évekig fekve tárolódni, hogy a szakértő férfikéz aztán hozzáérjen végre, beteljesítve végzetét és odaadja a férfinek minden erényét, persze nem feltétlenül platóni, erkölcsi értelemben. Nagyot cuppant a dugó, ahogy kiugrott a palackból. Némi bor is kilöttyent, persze a nő fejében ez sem maradt képzettársítás nélkül. Zavartan krákogott, hátul kontyba fogott haját bal tenyerével emelgette, mint aki ellenőrzi a frizurája tartását.
Az iskola épületétől nem messze már évtizedek óta erdő látható a koraesti napsütésben, valahol szarvasok bőgnek ugyanígy, emberemlékezet óta. Szeptember első napján a csukott ajtójú kazánházban Béla bácsi megmutatta Évának egy méteres műanyagcsődarabbal – nem kis tehetséggel -, milyen hangot adnak ki bőgő szarvasbikák. A takarítónő minden eleresztett öblös hang után felnevetett, együtt kacagtak az iskolagondnokkal, mint akikben meghúzták az angyalok rendesen a csavarokat.
Amíg mindezek történtek, az iskolapark falevelei közt sündisznó bandukolt, jóllakott, mert a takarítónő rendszeresen macskatáppal eteti. Mosolygósan csillogott az állat szeme, mint amiben ott volt az Isten. A dió- és gesztenyefák ágai lustán hajladoztak a koraőszi szélben. Vagy talán a fák termései mocorogtak, mert érezték már a közelgő időt, mikor megpattan az őket védő burkok. Szelíden vitorlázó ökörnyál csillant meg a gyengülő napfényben, rábízta magát a széljárásra, többet nemigen tehetett. Ahogy azok a csillogó-lebegő pókfonalak sem, melyek felakadtak az iskolakerítésre. Végállomás, leszállás. A kerítés új színt kapott, az iskolagondnok idén kékre festette, engedélyt kapott rá az igazgatótól. A festék alatt ott ragadtak a szerencsétlenebb ökörnyálak az utasokkal. A festékes dobozok már napok óta a takarítóeszköz-raktárban voltak szorosan egymás mellett, mint megszeppent elsősök a tanévnyitón. A sündisznó békésen éldegélt az iskolaudvar fái közt, mint aki ennél többre nem is számíthat, boldogan. ♦