Lehotka László: Téli hangulat

Nemrég új kiállítás nyílt a művelődési központ ablak Galériájában. Ezúttal Lehotka László fotóművész művei láthatóak. a kiállítás címe: Téli hangulat. Az alkotót kérdeztem múltjáról, jelenéről, terveiről. Kerüljünk közelebb Lehotka Laszlóhóz, ismerjük meg ezt a különleges művészi világot, amelyet képvisel.

Mi volt a koncepció a kiállított képek kiválasztásakor?

Már túl vagyunk advent első vasárnapján, várjuk a karácsonyt és az első hóesést. Adódott a téma, Koltai Gábor felkérésére összeállítottam 4 képet: „Téli hangulat” címmel, sőt, egy kis csalással a plakátra tettünk egy ötödiket is. A képeken felfedezhető, hogy nem egyszerű tájfotók, hanem a 12-15 évvel ezelőtt kitalált, egyéni technikával születtek. Az eredeti fényképeket utólag festőies effektekkel, ecsetvonásokkal, számítógép segítségével módosítottam. Az ötlet onnan származik, hogy még a fotózás előtt, 29 éves koromban festegettem, a mostani, fejlett számítógépek és programok pedig lehetővé tették, hogy a régi vágyak újra valósággá váljanak. Ez a fajta alkotói technika számos sikert hozott már számomra. Például idén, a MAFOSZ Nemzetközi Fotópályázatán 10 képemből 7 kiállításra került, és kettő oklevelet is nyert. A jelen kiállításból két képem eredetijét Csővár környékén fotóztam (17 évig éltünk a szomszédos Acsán). A harmadik– piros – kép: a „Rianás” eredetije pedig a téli Balatonon készült. A plakáton szereplő ligeti „Korizók” és a „Nagytemplom” című képek pedig bizonyára ismerősek a váciaknak.

Váci kötődéséről, kapcsolatáról mit, milyen helyszíneket, kiket emelne ki?

Szüleim 1935-ben Keszegről költöztek be Vácra, és bátyám, Lehotka Gábor orgonaművész már Vácon született. 10 év múlva én is megszülettem, itt voltam diák, majd 24 évig ingáztam a főiskolára és utána a Műszeripari Kutató Intézetbe. Több mint 10 évig párhuzamosan dolgoztam és fotóztam, 1990-től már szabadúszó fotósként működtem. Acsáról 2007-ben költöztünk vissza Vácra, de soha nem szűntem meg vácinak lenni.

Apukám nagyon szeretett fotózni, de a második világháború alatt ellopták a fényképezőgépét. Sajnos korán, 46 évesen meghalt, amikor én még csak 8 éves voltam. Biztosan másképpen alakul a sorsom, ha ő tovább élt volna, már ha csak arra gondolok, hogy a Forte gyárral szemben laktunk a Vám utcában… De végül is 1978-ban, 30 évesen, nagyobb lányom születése kapcsán vettem az első fényképezőgépemet. Ekkor lettem tagja a váci Dunakanyar Fotóklubnak, ez akkor nagy szakmai segítséget jelentett számomra. Aztán felgyorsultak az események, 3 év múlva felvettek a Magyar Fotóművészek Szövetsége tagjai sorába, 1982-től az akkori Művészeti Alapba.

Mekkora felelősség ilyen fontos szakmai egyesületek, szövetségek tagjaként fotózni?

Az, hogy az ember milyen művészeti egyesület tagja, ez egy rangot jelent, de a munkáját nem befolyásolja. Nem a tagság határozza meg, hogy mit és hogyan fotózok, hanem a képeim által leszek méltó, hogy tag lehessek. Minden ember, minden művész csak azt tudja adni, ami belülről fakad, az önmagával szembeni elvárás az, hogy minél jobbat, kifejezőbbet, saját dolgot alkosson, és azt minél magasabb fokon tegye, ez viszi előre az úton. Érdekes dolog, hogy igazából az iskolában nem szerettem tanulni, de munka közben, ami egyben szórakozás is, rengeteget tanultam a tévedésekből, hibákból, és a tapasztalatokból. A munka során kialakul egy szemlélet: ne csak azt dicsérd, ami jó, hanem keresd a hibát, és tanulj belőle.

Érdemes-e összehasonlítani a régi „szalagos” fotózást a mostani, digitálissal. Melyiknek mi az előnye, mi a hátránya?

Van több ága a fotózásnak, amelyeknél a digitális technika használata egyértelműen sok előnnyel jár, például a riportfotózás, sportfotózás, de más területeken is az a lehetőség, hogy a képet azonnal le tudja ellenőrizni a fotós, bizonyos fokú szabadságot jelent a számára. Ráadásul nem kell a filmmel gazdálkodni, előhívni, nagyítani, scannelni, ez mind időmegtakarítást, kiadáscsökkentést jelent. Az azonnali számítógépes feldolgozás lehetősége tovább gyarapítja a digitális fotózás előnyeit. Ha viszont a kép minőségét vizsgáljuk, figyelembe véve a kép felhasználásának célját, (és most csak a NIKON-ról beszélek) talán a D 7100-as gép volt az, amikor a minőség és képméret már megütötte a középformátumú filmes gép szintjét. Persze ez csak az én szubjektív véleményem.

Jelentősek a makro- és mikro-fotói.

Az én igazi szakterületem a makro- és mikro-fotózás, szakmai körökben engem a mikro-fotóimról ismernek leginkább. Már 1979-ben készítettem makro-fotókat, de nem véletlenül, mindig vonzottak a kicsi dolgok, mert könnyebben kezelhetőek, alakíthatóak.
A ‚80-as, ‚90-es években középformátumú géppel filmre készültek ezek a speciális fotók az általam kitalált, szabadalom jellegű műszaki megoldással, mind emellett nagyon sok türelemre és kitartásra is szükség volt. (Akkor a mikro-fotó a gyakorlatban azt jelentette, hogy 3-4 mm-es felületről 6×7 cm-es dia vagy negatív film készült, ez 15-20-szoros nagyítást, egy 30×40-es papírképen ez már 100-szoros nagyítást jelentett.)

A filmes fotózás visszaszorulása, valamint a digitális technika térhódítása új lehetőséget, új feladatot adott számomra: a korábbi analóg mikro-fotózás technológiát alkalmazzam a digitális térben. Több mint húsz éves kihagyás után a digitális gépek jelentős fejlődése lehetővé tette, hogy ma már digitális kamerával készüljenek ezek a speciális képek. Nem volt könnyű az átállás, de szigorúan véve még mindig az analóg technikát alkalmazom, a digitális lehetőségek csak besegítenek.

Fontos a fotós és az elkészült fotókat megtekintő nézők kapcsolata is, úgy gondolom.

A fotóim számomra fényképezőgéppel készült festmények: színek, arányok, érzelmek, hangulatok rögzített pillanata. Képeimet látva a nézőben felvetődik a gondolat, hogy a festészet és a fotózás valójában rokon lelkek, csak a megvalósulás mikéntjében van eltérés, viszont a cél ugyanaz, a művészet iránt érdeklődő emberekből érzelmeket kiváltani, számukra örömet nyújtani.
Az évtizedek során sok pályázaton indultam, 54 önálló, és számtalan csoportos tárlaton szerepeltem, 38 díjat és elismerést kaptam, de számomra az igazi örömöt az jelenti, ha a képeim előtt az emberek megállnak, elgondolkodnak, inspirációt kapnak, és szeretnének együtt élni velük. Kedves emlékem, amikor egy fiatal pár egy régebbi kiállításomon – a Váci utcai Fotóművészeti Galériában, – letakargatta a képek címét, s maguk próbálták kitalálni, hogy mi lehet az eredeti cím. Valóban a kép hatása mindig közös: az alkotó és a néző egyedi találkozásának eredménye.

1990-ben Angliából kaptam levelet, amelyben Sir George Pollock, nemzetközileg elismert fotóművész az 1989-es Chemolimpex naptár képeit látva azt írta: „én is dolgozom ezen a területen, de olyan alkotóval sehol a világon nem találkoztam, akinek fotóin a néhány mm-es felület tájképpé alakult volna át”.

Abban hiszek, hogy a művész – legyen az festő, szobrász, zeneművész, vagy fotóművész -, feladata az, hogy szépséggel, harmóniával, vagy ezek örök vágyával ajándékozza meg a nézőt vagy a hallgatót. ♦