Szávai Attila: Várakozás a Toronyban

Várakozás címmel nyílt csoportos kiállítás a Lyra Könyvesház Torony Galériájában. A 21 kiállító műve mind-mind egyéni módon kapcsolódik a karácsonyi ünnepkörhöz, a várakozáshoz.

A karácsonyi ünnepkör fontos része a várakozás. A karácsony ünnepére, misztikumára való várakozás szinte gyógyító hatással bír. Megbékül, elcsendesedik az ember. Utóbbiak különösen fontosak most, ebben a zajos, gyakran békétlen világban. Főleg akkor ajándék a képesség erre az elcsendesedésre, amikor körülöttünk sziporkázó kirakatok, vásárlásra buzdító reklámok villognak, süvöltöznek. Egyre hangosabban és hangosabban. Émelyítő lárma győzködi a fogyasztókat. Ilyenkor az elcsendesedésre, a várakozásra, békére képes ember várja a csodát. Márai Sándor írja a karácsonyról: „Karácsonykor az ember mindig hisz egy kissé a csodában, nemcsak te és én, hanem az egész világ, az emberiség, amint mondják, hiszen ezért van az ünnep, mert nem lehet a csoda nélkül élni.” Nincs is jobbkor szükség a csodára, mint ezekben az időkben. A Torony Galériában kiállított alkotások kivétel nélkül kötődnek a karácsonyhoz, a várakozáshoz, a télhez, a csodához. Az elcsendesedéshez. Mert az alkotáshoz elengedhetetlen a belső csend, a belső béke, amiben meghalljuk, megtaláljuk valódi, magasztosabb énünket. És az igazi ajándék az, amikor a tárlatot végig néző látogató a kiállított művek hatására szintén elcsendesedik legbelül, békére lel és valahol magára is talál az egyes grafikában, fényképben, grafikában, képzőművészeti alkotásban.

Németh Árpád festőművész köszöntötte a megjelenteket, méltatta a tárlatot, szólt néhány gondolatot, majd Godó Ágnes olvasta fel Dr. Inczédy Péter Karácsonyi emlékeim című írását. A szerző gyermekkorára emlékszik vissza, a gyerekkori karácsonyokra, felelevenítve a régi szokásokat. Mindannyian tudjuk, átéltük, hogy a gyermekkori karácsonyok mások, mint amelyeket felnőttként élünk meg. Ezzel a Dr. Inczédy Péter is így van. Ahogy fogalmaz: „Emlékezetemben, ha még előrébb csavarom a régi naptárlapokat, pislákoló zöld fény dereng fel rajtuk egy arasznyi búzalevél koszorú közepén. Igen. Anyám Luca napján sosem mulasztott el búzát csíráztatni egy tányéron, melynek közepén piciny kerek tálkában egy mécses adta meg a koszorú formát. Nálunk karácsonyi búza volt, de ha betöltötte adventi küldetését a tyúkok kapták meg friss vitaminként. Mert akkor még tyúkok is kapirgáltak városi kertünk elkerített részén. Most pedig lapozzuk fel a Magyar Néprajzi Lexikont a lucabúza szócikknél. Milyen hagyományt őriztek a földművelők és velük – föld nélkül ugyan – mi is, de valamiféle várakozással töltekezve, a mindennapi csodák reményével.

Igen, ide kívánkozik ennek a Luca-búza nevelésnek a gyakorlati tapasztalatból merített immár hagyománnyá nemesült magyarázata is. Valamikor a határba elvetett búza magjából – mert egy marékkal mindig félretett a gazda erre a célra is – készült a csíráztató tálka s ha abban sűrű tömött levélkoszorú ölelte a közepén meggyújtott mécsest, gyertyát, akkor fénye is gyengébben törte át a zöldet -. jó termést ígért az elvetett mag. Ha ritka volt a levélgyűrű s könnyen átvilágította a fény, bizony a kinti vetéstől sem remélhettek nagy termést – hiszen ugyanaz a mag mutatta meg magát a tálban is. Talán a csíráztatási próba elődje volt ez a teremtő pogány termésjóslat.” Az elhangzott írásban felelevenedtek a gyerekkori templomba járások, betlehemes játékok, a karácsonyfa feldíszítése, a csillagszórók fénye, az ajándékozás öröme.

A kiállításmegnyitót nagyban színesítették a zenei közreműködők: Bonifert Janka fuvolajátéka, valamint Zneducza Iván Zalán blockflötén előadott dallamai. A kiállítás január 12-ig tekinthető meg. (Fotók: Kónya Enikő) ♦