Folyóparti fényképek
Februári Duna, téli napfény. Reggel. Az igazi kocogókat nem tántorítja el a hideg, párás levegő, fejlámpával homlokukon futnak. Messziről úgy fest a sziluettjük, mint különös, misztikus lényeké. Megállok a parton és arra gondolok, valahol mindannyian misztikus lények vagyunk, akik hol felkapcsolt, hol pedig lekapcsolt fejlámpákkal kocogunk különös céljaink felé, futkározunk saját életünkben.
Futkározunk át mások életein. Van, akinek élesebben világít a fény a fején, van, akinek halványabban. Van hasonló odabent a fejben is. Ahol erősebb a belső fény, ez a különleges éteri ragyogás, azt jobban látják, érzik az erre fogékonyak. Akiben csupán pislákol ez a fény – ha egyáltalán -, tehát az emberi jóságra, az élet szépségére, megbecsülésére, szolgálatkész és szerény vizsgálatára való képesség, arra kevésbé figyelnek, az kevésbé látható. Az csak egy darab a szürke embertömegből, egy darab a könnyen mozdítható, lélekben ingatag emberanyagból. Masszából, amit a politika, a múlékony ideológiák kedvük szerint kennek, gyúrnak, formáznak. Önnön nagyságukat dicsőítve.
A víztömeg felett könnyű pára lebeg, a távolban komp mászik a túlpart felé, szinte csak a sziluettje látszik. De az is lehet. hogy csak érzéki csalódás, annyira valóság csak, amennyire a megtörtént tények átsejlenek az álmok édes-maszatos szűrőjén. A folyó nagyot nyújtózkodik. Egy kissé álmos, épp ébredező nőként kinyúl az ágyneműből, tehát a mederből a partra, a vacogva kacagó kavicsokra. Ezek az apró, gömbölyű gyerekkövek irigykedve nézik a folyót, szelíden tűrik minden érintését, a vízen megcsillanó napsugarakat, ők is áradó folyók szeretnének lenni. Kilépni a mozdulatlanságból, valami könnyedebbé, mozdulékonyabbá, érzékelhetőbbé válni. Van most a víztömegben valami erotikus bujaság. Ásító, szép nő télen, egy februári szeretkezés után. Ahogy halkan szuszogva visszaalszik. Még pontosan emlékszik az éjszakai szerelmes együttlét minden pillanatára, a lüktetésre, ahogy egy születő csillag emlékszik a világűrön átzúgó Igére. Fiatal pár áll a reggeli folyóparton. Középiskolások lehetnek. A két sötét ruhás alak összeölelkezve vár, mint két angyal, kiknek hátizsákjaiban emberi sorsok és remények dudorodnak. Megcsókolják egymást, majd a magasba néznek, hosszan, némán. Hunyorogva mosolyognak. Vadkacsák repülnek el előttük, arasznyira a folyó felett. Lassan halkul el szárnysuhogásuk.
A reggeli kocogók hazaérnek, beállnak a tus alá, miközben tisztálkodnak, átgondolják a napjukat. A gépészmérnök fejben a délelőtti megbeszélésre készül, magabiztos gondolatok kocognak a fejében. Titkon reméli, hogy kolléganője elfogadja majd a vacsorameghívást, ami után – a mérnök tervei szerint – lemennek a folyópartra. Meg szeretné mutatni a nőnek, mennyivel halkabb a Duna este, mennyivel csendesebb. Az asztalos vállalkozó szintén hazatér, fejlámpáját a garázsban teszi le a famegmunkálásra használt gépei közé. Fürdés közben az éppen készülő árajánlatán gondolkozik, mennyi legyen a munkadíj. Egy idős nyugdíjas ismerősének dolgozik majd napközben. Talán nem is lesz munkadíj, ötlik fel benne. A fiatal kozmetikus lány, miután az előszobai fogasra akasztotta fejlámpáját, a tükör elé áll. A szemkörnyéki bőrterületeket vizsgálja szakszerűen. Hunyorít, húzogatja, nyomkodja a most még feszes bőrt, kicsit aggódik, hogy meddig marad majd ilyen. Minden szépség mulandó és törékeny, olvasta valahol, nem pont így írva, de a lényege ez volt a bölcs mondatnak. Szeretőjére gondol, akinél a könyvet olvasta, miközben a férfi a fürdőben borotválkozott. Aztán azon töpreng, melyik bugyiját vegye fel az esti randira. Miután kitalálta, melyik lesz a megfelelő ruhadarab, kitesz néhány fotót a közösségi oldalra. Futás közben megállt néhányszor, akkor készültek a felvételek. A képeken látni a kompot, a dunai kacsákat, a szerelmes középiskolásokat, az éppen távolodó asztalost és az éppen cipőfűzőjét kötő, guggoló gépészmérnököt. A város lassan felébred, felveszi a februári tempót, feltápászkodnak a hőmérők higanyszálai, a Duna is hangosabb óráról órára. (Szávai Attila) ♦