Tél végi lakótelep
A tél végi lakótelep egyik pocsolyájába kisgyerek ugrik páros lábbal. A kis kék gyerekcsizmák messzire fröcskölik a koszos vizet. A gyermek – tegyük fel, Balázs – imád a pocsolyákban dagonyázni. Édesanyja – mondjuk, Erika – nyugodt szívvel engedi ezt a kisfiúnak.
Apja – például Gábor – telefonjával veszi fel a jelenetet, hosszasan zummol a vízben toporgó kiscsizmákra. Visszaállítja a képet, feltárul a környezet, kinyílik a lakótelepi park, a játszótér, a többi kisgyerek és azok szülei. Olyan tiszták és langyosak ezek a szelek ezekben a hetekben, mint egy szuszogva alvó csecsemő lehelete. A babakocsiban bebugyolálva fekvő kisgyerekek érdeklődve nézik a park körüli épülettömbök ablakait. Az ablakok mögött különös sorsok, életek. Most felélénkülnek ezek az életek, felpörögnek, mint a tavaszi virágok: a nárcisz, a krókusz, az írisz. Az ablakok mögött Bélák, Ilonák, Istvánok, Gizellák érzik a tavaszt. Pezsegnek a sorsok növényekben, állatokban és persze az emberekben.
Az egyik első emeleti konyhaablakban idős, elhasznált női arc figyeli a jelenetet, a tocsogó kisfiút. A megsárgult, nikotinszagú függönyt markolássza közben. Valamikor könyvelő volt az egyik állami vállalatnál, húsz éve nyugdíjas, negyven éve láncdohányos, öt éve özvegy. Vallásos férje halálát személyes sértésnek vette és azonnal kidobott minden keresztet, bibliát és imakönyvet a lakásból. Hogy jobban teljen az idő, táblázatokat másol. A táblázatokat három éve kezdte golyóstollal és vonalzóval rajzolni, majd kitalált adatokkal feltölteni. Szándékosan rejtett el hibákat a fiktív könyvelésekben. Amikor felfedezi a tévedéseket, mérhetetlen öröm tölti el, sápadt arcán a ráncok kissé kisimulnak, bele is pirul a felfedezésbe, aztán az öröm mozdulatai lassan visszaomlanak a tekintetén, összeroskadnak saját súlyuk alatt.
A harmadikon a szellőztetésmániás kozmetikusnő kétrét kihajtja a hálószoba ablakát. Akkorát szippant a levegőbe, amekkorát csak bír, kényszeredett vigyorral, két pofára sóhajtozik, mint aki most szembesült először a lélegzés élményével. Naponta átlagosan hétszer szellőztet, mert egy gyerekkori trauma maradékaként meggyőződése, hogy büdös van a környezetében. Az, hogy ez az elképzelt bűz önmagából, a lakásból, a lakótelepről vagy az univerzumból szivárog, még nem egészen világos számára. Mindenesetre spirituális témájú könyveket olvas, hátha ezekben talál megoldást. Martinival veszi be a májvédő kapszulát.
Szomszédja, a villamosmérnök lány a tükör előtt áll és azt próbálgatja, hogyan fog köszönni és kezet nyújtani a két órával későbbi állásinterjún. Izzadt tenyerével negyedóránként hátra simítja szőke haját, közben hosszan előre nyújtja a nyakát. Valami filmben látta ezt. Szereti ezt a mozdulatot, nemrég lefényképezte és kitette a közösségi oldalra, hetvenkét lájkot kapott, egy korábbi ismerőse törölte ezért, két, addig számára ismeretlen férfi viszont ismerősnek jelölte. Épp a negyedik ilyen mozdulatnál tart, mikor csengetnek. Anyósa az, ajtónyitáskor a villamosmérnök lány kissé hivatalosan köszön anyósának, ezt gyakorolta eddig, semmi bizalmasság, kell a három lépés távolság. Anyósa nem érti, de nem érdekli különösebben, sose voltak igazán jóban. Most is csak addig marad, amíg átadja a reklámszatyorba csomagolt konyhakész kacsát. A lépcsőházban lefelé menet hangosan köszön a közös képviselőnek, aki épp menyéhez igyekszik, mivel ő a szeretője. A közös képviselő sorban becsukja a lépcsőház nemrég kicserélt műanyag ablakait, mivel a kozmetikus nemrég levitte a szemetet és sorban kinyitotta lefelé menet az összes útba eső ablakot. Talán inkább csak megszokásból, hogy gyakorolja a mozdulatot, ne essen ki a rutinból. Az ilyen időkben felerősödnek a berögzült megszokások, felélénkülnek, mintegy virágba borulnak a lelki, jellembéli torzulások, szellemi kátyúk, a generációs defektusok. A politikusok hangosabban beszélnek. A negyediken (4/12) esténként hangosabban szeretkeznek az ott lakók, de ők most nem annyira érdekesek.
Balázs még mindig a pocsolyában tipeg, mert a kisgyerekek még bizalmas kapcsolatban vannak az olyan ősi elemmel, mint például a víz. Az idős könyvelő gyanakvással kukucskál ki az ajtón, amikor a közös képviselő elhalad ajtaja előtt. Sejti, hogy van valami a mérnöklány és a hivatalos férfi között, többször látta őket a boltban, lottózóban, látszólag minden ok nélkül összenevetni a pékség előtt. Tűrhetetlen, gondolja az ajtórésen leskelődve. Aztán visszamegy a konyhába és a szokásosnál erősebben, durvább mozdulatokkal húzza meg a készülő táblázat rácsait. A vonalvastagságokból viszonylag pontosan következtetni lehet az aktuális kedélyállapotra. Ha jókedvű, egészen fellengzős, szinte fátyolos vonalakat húz. Ha mérges, a füzetlap alatti asztalterítőn is látszanak a reklámtoll recsegve futó golyójának nyomai.
Odalent a parkban Gábor, az apuka, spontán a felesége arcára nyom egy cuppanós tél végi puszit, a kamerát ezért kissé eltartja magától. A lakótelepi park két másodpercig az oldalára borul a felvételen, mintha egy nagy billencses teherautó próbálná kiborítani, kiönteni a világot. Majd a pocsolyát látni három másodpercre, Balázs már nincs benne, a vízfelszín elcsitult, elültek a hullámok. Sima lett, csendes. Békés, akár egy csecsemő lelke. (Szávai Attila) ♦