Vándor Gábor és a fantasy

A Madách Imre Művelődési Központ Kávézó Galéria új kiállításnak ad otthont. Ezúttal Vándor Gábor művei kaptak helyet a paravánokon.

Maczkay Zsaklin írónő nyitotta meg a kiállítást. Elmondta, hogy a dunakeszi művész különleges képi világát a váci közönség itt, helyben is már többször megcsodálhatta; elsőként csoportos kiállítások keretében, legutóbb pedig az Ablak Galériában, mely szintén a művelődési központban található. Az első szó, ami a fantasy mellett Gábor alkotásairól Maczkay Zsaklin eszébe jut – a fantasyval amúgy szorosan összefüggő: játék. Az ember homo ludens. Játszó ember vagy más fordításban: játékos ember.  A kifejezés arra utal, hogy a játék nem valami mellékes, néhanapján előkerülő, netán kizárólag gyerekekre korlátozódó foglalatosság, hanem valami olyasmi, ami az ember lényegéhez tartozik.

Az írónő kiemelte, hogy a játék a megismerés egyik formája, egyfajta világszemlélet, a dolgokhoz való lehetséges közelítési mód. Játék nélkül a világ valami olyasmi lenne, mint a mesebeli király levese só nélkül. Ízetlen és élvezhetetlen. Ezért a maga részéről azt gondolja, hogy a játék képessége Isten egyik legnagyobb ajándéka volt az emberek számára. A mese mindig ugyanúgy kezdődik. Egy kisgyerekkel, aki önfeledten beleveti magát mindenféle játékba, és eközben reggeltől-estig megszűnik számára a világ – fogalmazott Maczkay Zsaklin.

Felhívta a figyelmet, hogy aztán valahogy telnek az évek, és a mindennapok sodrásában legtöbbünkre ránk telepszik az idő. Olyannyira, hogy néha még azt is elfelejtjük, hogy milyen is volt igazán játszani. De vannak persze kivételek. Példának okáért a művészek. Akiknek – mondhatjuk némi csipkelődéssel -, sehogy sem akaródzik felnőniük.  Ám fogalmazhatunk másképp is, csipkelődés nélkül, mi több, enyhe csodálattal: azok az emberek, akiknek a lelke egy része örökre gyermeki marad.

A mai mesénk főszereplője egy kisfiú (Vándor Gábor), akinek kardiológus édesapja otthon anatómiai skicceket vetett papírra – feltehetően orvosi problémák megértése végett.

Azaz sokszor csak vetett volna, merthogy ez a történetbeli kisfiú sehogy sem hagyta őt dolgozni; szüntelen ott serte-pertélt körülötte. Mígnem egy nap az apa – részben talán, mert megelégelte a dolgot – papírt és ceruzát nyomott a kezébe.  Megtudhattuk, hogy a Gábor névre hallgató, négy-ötéves fiúcska pedig innentől kezdve csak rajzolt és rajzolt, megállás nélkül, mintha tele akarná pingálni a világot. Aztán valamivel később – szőtte tovább ezen mese fonalát az írónő – tizenéves korában, megjelent egy új inspiráció is az életében: a fantasy, melynek különleges légköre azonnal magával ragadta őt. A fantasy műfaja ekkor még nagyon újnak számított Magyarországon, csupán néhány mesekönyvben, képregényben és filmen volt elérhető. Széles körben csak a rendszerváltozást követően terjedt el, a Galaktika Magazin, majd a nyomában beözönlő fantasy regények, filmek, számítógépes és szerepjátékok következtében.

A fantasynak hamarosan kiterjedt rajongótábora lett. E tábor sorait gyarapította Vándor Gábor is, akinek jegyzetfüzetében egyre csak gyűltek a különböző fantasy rajzok, immár szöveggel, azaz történetekkel kiegészülve. A mesebeli kisfiú mindeközben fiatalemberré cseperedett, aki rajzszenvedélye ellenére nem gondolt rá, hogy a művészetet életpályaként választhatná.

Helyette a műegyetem felé vette az irányt, ahol szép sorjában három diplomát szerzett: egy erdőmérnöki, egy vasútmérnöki, majd egy mérnöktanári oklevelet. Rajztudása és térlátása persze nem veszett kárba: mérnökként is jó hasznukat vette. Fantasy szenvedélyét pedig tanárként élte ki – a fiatalok nagy örömére. Miközben ugyanis délelőtt matematikát és más „szigorú tudományokat” oktatott a középiskolában, addig délután a diákokból verbuvált szerepjáték-kört, Sötét Szívek Erdeje néven.

A félelmetes hangzatú szerepjátszó-kör késztette őt arra, hogy alaposabban kidolgozza a jegyzetfüzeteibe addig vázlatosan odavetett kalandtörténeteket. És arra is, hogy az egyes kalandelemeknek hátteret biztosítva, elkészítse első táblaképeit. Nagyjából harminc év telt el az első táblaképek születése óta.  A képek lassan túlléptek a szerepjátszó körökön, és önálló életre keltek. Részben, mint kiállításokon szereplő alkotások, részben pedig nyomtatásban megjelent fantasy könyvek oldalain.

Maczkay Zsaklin beavatta a megnyitón szép számmal megjelenő hallgatóságot, hogy Vándor Gábor első könyve, a Játékmester öt évvel ezelőtt jelent meg. Alkotói stílusában izgalmasan keveredik a mérnökember pontossága a fantáziavilágot teremtő művész látásával. Miközben ugyanis ábrázolásmódja távol áll a realistától, a geometrikus képrészletek a műszaki rajz szabályai szerint, az élőlények pedig anatómiai pontossággal kerülnek ki a keze alól.

Káprázatos képi világát mindenféle varázslatos, bizarr külsejű lény népesíti be: a varázslóktól és orkoktól kezdve a trollokig, valamint a különböző külsőt öltő városlényeken át a tündérekig. És, hogy Vándor Gábor milyen technikákkal dolgozik? Gyűrt és rétegzett felületű, ezáltal a három dimenzió hatását keltő munkái vegyes technikával készülnek. Festéket nem használ, helyette a nagyobb, színes részeket batikolt papírból alakítja ki. A manuális technikák mellett előszeretettel alkalmaz számítógépes grafikát. A tárlat képei a közeljövőben kiadásra kerülő, Sánta tehén című történetfolyam illusztrációi. Díszlet- és jelmeztervek a történethez.

Elhangzott, hogy a Játékmester és a Sánta tehén meseideje között nagyjából egy generációnyi idő telt el. Vagyis az új kötet némiképp a Játékmester folytatása. Ha valaki járatos a tündérek világában, tudja, hogy a 3-400 évig élő orkoknak meg sem kottyan ennyi idő, így a Játékmesterben megismert orkokkal ismét találkozhatunk az új kötetben. Szemben például az „emberléptékű” trollokkal, akiknek csupán a leszármazottjait üdvözölhetjük. A történet, a Játékmesterhez hasonlóan, ezúttal is népmesei indíttatású. Alapjául egy ismert, magyar népmese, A szépen szóló madár szolgált, de „mellékszálként” felfedezhetjük benne A róka mennyasszony varázslómese elemeit is.  A népmesei ihletettség – a történet mellett, – visszaköszön a képek formanyelvében; melyben a népies motívumok sajátosan olvadnak össze a szürreális és a fantasy elemeivel. A történet főhőse egy öreg király, aki egy napon elveszíti a hallását. A király legkisebb fia vándorútra kel, hogy megkeresse a szépen szóló madarat, akinek éneke meggyógyíthatja az édesapját.  Gyógyulása után a király új várost épít. A város alapja nem más, mint egy réges-rég elsüllyedt tengeralattjáró, amit toronnyá emelnek, majd házakat építenek köré.

Ma, a galéria falai között, ennek a fantasztikus, barokk korba átültetett mesének elevenednek meg az egyes színei. A mese és a képek értelmezése mindig a nézőkre, a befogadókra vár.

Én sem szeretném elvenni a kiállítást megtekintőktől a felfedezés örömét – zárta beszédét Maczkay Zsaklin -, melynek eredményeképp a képek föltárják legmélyebb titkaikat. A lehetőséget, hogy – ha csak a kiállítás erejéig is – átéljük magunkban újra a homo ludenst, azaz a játszó embert.

A kiállítás június 30-ig látható. (Szávai Attila) ♦