Papp Olivér: Merjünk nagyot álmodni!

Papp Olivér író nem ismeretlen a Váci Napló olvasói számára, hiszen néhány évvel ezelőtt az éppen aktuálisan megjelent kötete, az Alabama keringő kapcsán beszélgettem vele irodalomról, az írás nehézségeiről, kihívásairól és persze az írás szépségeiről. Arról, hogy a regény és a novella az igazi pálya számára, ezekben érzi otthon magát. Zenei múltjáról is szó esett, hiszen dobosként zenélt több hazai és külföldi együttesben.

Ahogy azt mondja, az irodalmi ötleteket az álmaiból hozza, de nem csak azokat. Egy álmának köszönheti a különleges autók szeretetét is, de ne szaladjunk ennyire előre. Magyarkút. Egészen közel a festői Verőce és persze a Dunakanyar. Csend és nyugalom. Ideális környezet egy írónak. Az alábbi interjúban olvashatunk még életveszélyről, irodalmi sikerekről és arról: merjünk nagyot álmodni.  Nemrég tudtam meg, hogy idén tizenhárom éve jelent meg az első kötete, s ez idő alatt tizenhárom kötetcím látott napvilágot. Két regénye lett angol, egy pedig spanyol nyelvre fordítva. Ez év telén jelentkezik új könyvvel, mely jelenleg a “Valaki más” munkacímet viseli, s a Carpenter kutyája című írása folytatása lesz.

Mikor döntötted el, hogy író leszel?

Az írás kilenc éves koromtól jelen van az életemben, akkor már teljesen biztosan tudtam, hogy író leszek. Mindig tetszett, hogy “csak” járatni kell a tollat a papíron, és ettől az egész életem szabaddá válik, az emlékeim és álmaim pedig így sosem vesznek el. Bár hazámban nem vagyok túl érdekes és sikeres, de a gyermekkori álmaim földjén, az amerikai kontinensen igen. Mexikóban nagy sikerrel mutatták be elsőként a Carpenter kutyája című könyvemet – ebből hamarosan hangoskönyv is napvilágot lát. Hálás vagyok a mexikói embereknek, könyves szakmának, a mexikói kiadómnak és az egyetemnek, mert nagy szeretettel és megtisztelő elismeréssel fogadtak. Hálás vagyok a sorsnak, hogy a számomra legszebb nyelven, magyarul írhatok. S a legfontosabb: Teljes szívemből szeretnék köszönetet mondani minden kedves olvasómnak, akik nélkül az álmaim csupán álmok maradtak volna.

Ahol élsz, nem sok stressz ér. Vagy tévedek? Erdő szélén, patakparton van a házad, fák és bokrok között. Kell is a nyugalom, azok után, amiken átmentél. Úgy tudom, négy éve visszahoztak az életbe.

A külső hatásokat elég nehéz távol tartani, bár próbálom, mostanra többnyire sikeresen, de azért be-bekúszik mindig valami. Sajnos teljesen nem tudom elkerülni az „emberek világát”, bár a közel ötven évem alatt ebben például elég profi lettem. Jól tudod, negyedik éve lesz, hogy tüdőembóliám volt, szívelégtelenséggel. Hála a háziorvosom gyors cselekvésének, a mentők és az orvosok profizmusának, visszahoztak az életbe. Szóval élem és élvezem a hosszabbítást, s bár bajok, nehézségek mindig vannak, mint mindenkinél, de köszönöm szépen, jól vagyok.

Azt tudom, hogy szereted a régi amerikai autókat. Honnét ered ez a „szerelem”?

Régi történet. 1981 nyarán rokonom, Körmendi Joe bácsi és családja áthajóztak Kanadából, és jöttek többek között hozzánk is, Verőcére azzal a hatalmas, kétajtós ’78-as Ford LTD-vel. Egyébként az Illés zenekar nagykoncertjére érkeztek, Joe bácsi is dobolt (ő volt a zenekar első dobosa), film is készült erről. Az az autó egyszerűen elbűvölt. Amikor ebéd után összeült a család az udvaron beszélgetni, Joe bácsi kinyitotta nekem a kocsit és beültetett a kormányhoz. Hat éves voltam, és kinyílt előttem a világ – számomra – egyik legszebb és legnagyszerűbb dolga, az amerikai autó. Ültem a puha, piros plüss ülésen, és fülig ért a szám. Nem is tudom másként megfogalmazni, amit akkor éreztem, s érzek mindmáig: a régi amerikai autók otthonos érzést adnak, bennük érzem jól magam, az utazás velük pedig maga a csoda. Aki vezetett már öreg amerikai járgányt, pontosan tudja, miről beszélek. Aki nem, annak pedig mindenképpen ki kell próbálnia. Szóval ültem a ’78-as Fordban, és akkor elhatároztam: nekem ilyen autóm lesz. Joe bácsinak meg is súgtam, ő pedig vissza: „Az álmok valóra válnak, Oli”! A család, és egyáltalán az egész élet próbált visszarántani a valóságba, de engem nem érdekelt semmi, meg sem hallottam. Mert nekem akkor is ilyen autóm lesz!

És lett?

Igen. Életem egyik legnehezebb szakaszában, egy éjjel álmot láttam. Fel is ébredtem utána, s mint mindig, leírtam az álmomat. Aztán reggel bővítettem, majd „úgy maradtam”, és megírtam belőle az Álmok boltja című könyvemet, aminek filmjogát később megvette egy amerikai ügynökség, pontosan akkor, amikor az internetre felkerült egy eladó kétajtós, 1978-as Ford LTD. Túl nagy esély ilyenre nem volt, akkor mindössze kettő ilyen kocsi létezett Magyarországon. Két nap múlva a garázsomban állt, hiszen ahogy Joe bácsi mondta: az álmok valóra válnak…

Jelenleg is van valami „nagyvasad”?

Igen, egy Cadillac Fleetwood halottszállító pompakocsi, ami  természetesen már nyugdíjas, és mozgó könyvesboltot álmodtam belőle. Mellette van a garázsban egy 1973-as Chevrolet Monte Carlo, ez egy gyönyörű sportkupé, felújításra vár.

Ilyen autós múlt és autószeretet mellett hogyhogy nem lettél autószerelő?

Pedig annak készültem, mert „szakma az kell”, mondta körülöttem mindenki. Kedv az volt is hozzá, illetve inkább álmok – becsuktam a szemem, és láttam magam Amerikában, farmerzsebemből kilógó törlőronggyal és villáskulccsal, ezerdolláros mosollyal, amint egy vén, poros Chevron benzinkúton olajszintet ellenőrzök egy ’58-as Plymouthon, közben kacsintva a tulajdonosára, egy gyönyörű nőre. A következő percben porfelhő utánunk, én ülök a Plymouth kormánya mögött, átkarolva a hölgyet, kólával kezünkben autózva bele a 66-os út naplementéjébe. Aztán szakközépiskolai gyakorlaton a váci AFIT-ban valahogy nyakon vágott a valóság. Első problémám az volt, hogy piszkos lett a kezem, körmöm. Ezt soha nem tudtam elviselni – engem pedig a szerelők, mert kesztyűben nyitottam fel még a motorháztetőt is. Aztán persze az sem tetszett, hogy megmondják, mit csináljak, mikor mehetek enni, vagy vécére. Megjegyzem, sosem voltam igazán „kezekész” efféle dolgokban. Nem volt tehetségem, kézügyességem hozzá. Máshoz viszont duplán, úgyhogy sosem bánkódtam emiatt. Fél év után az iskolától is elbúcsúztam. Csak szabadon akartam élni, álmodozni, és lógni a levegőben. Persze kötél nélkül. A szereléssel kapcsolatban annyi maradt meg, hogy Domonkos Attila zseniális autószerelő barátom munkáját nézem, amikor valamelyik autómat gyógyítja éppen. Így nagyon is tetszik!

Maradjunk kicsit az autóknál és álmoknál. Van valami érdekes sztorid ezzel kapcsolatban?

A kilencvenes évek közepén történt. Megkeresett egy barátom, hogy segítsek neki: van egy eladó autója, be kell vinni Óbudára, az érdeklődőnek-vevőnek, majd barátomat haza kell juttatni. Így történt. Két óra múlva a vevőjelölt aknája fölött állt a kocsi, én pedig unottan sétáltam a kertjében, mígnem… kis híján a szívem is megállt: a szomszédban egy fehér Cadillac és egy narancssárga Chevrolet Chevelle lapult. Megszűnt a világ körülöttem, álltam a kerítésnél, csak markoltam a drótot, és le nem tudtam venni a szemem arról a két csodáról. Az idő is megállt, csak annyit mondogattam magamban: nekem oda át kell jutnom. Mindenképpen. Ezzel az emberrel beszélnem kell… Te jó ég, micsoda szerencsés tag! Két ilyen csoda is áll az udvarán. Nekem oda át kell jutnom! Istenem, ha csak egy mondatot beszélhetnék vele, vagy egy percet állhatnék a kerítés túloldalán! Barátom akkor már ötödször szólt, hogy indulunk (közben a vevőből tulajdonos lett), de én csak álltam ott a kerítésnél, és nem Óbudán, hanem Amerikában voltam. Ma is érzem, milyen nehéz volt elindulni onnét.

Sok-sok év eltelt azóta. Évtizedek. Sok minden a feledés homályába tűnt már, ez a kedves, régi történet is. Azóta már az eltelt évek alatt az amerikai autózás csodája is valósággá vált az életemben. Történt egyszer, néhány éve, hogy alkatrészt kerestem a ’70-es évekből érkezett nagy amerikai tepsimhez. Találtam is, és írtam a hirdetőnek. Kiderült, amerikai autókat javít – ami szintén kapóra jött. Néhány nap múlva a Fordom (ami egy gyerekkori álmom valóra válása) a szerelő udvarán állt, nyitott gépháztetővel. Figyeltem a munkát, majd a műhelyében is sétálgattam, néztem az ezernyi autós képet a falon. Volt köztük néhány régi fotó is, az egyiken egy gyönyörű, citromsárga Monte Carlo büszkélkedett. De én valamiért mégsem ezt néztem azon a fotón, hanem a kép sarkába véletlenül belógó másik autó hátuljának kis darabját: egy narancssárga Chevelle volt az. Körülnéztem. Megfordult velem a világ. Dadogva kérdeztem a szerelőt (Attilát, akivel azóta barátok is lettünk), hogy kié az a narancssárga Chevy? A válasz egyszerűen ennyi volt: egy régi autóm… Kimentem a műhelyből, csak álltam ott a saját amerikai autóm mellett, egy óbudai udvaron, és könnyes szemmel néztem a kerítést, melynek drótját markolva álltam már a túloldalán, két évtized messzeségében, és csak néztem a fehér Cadillacet és a narancssárga Chevelle-t. Akkor álom született bennem: nekem oda át kell jutnom…

Az álmok kapui mindig kitárulnak – mert a kulcs bennünk van.

Úgy tudom, a házad is kötődik valamiféle álmodhoz.

Igen, így van. Óvodában „feleségül vettem” egy szép kislányt a bokrok alatt. Magyarkúton volt nyaralónk, és általában ott töltöttük a hétvégéket, ahol kiderült az is, hogy a kislány családjának is abban az utcában van víkendháza. Azontúl szüleimnek minden alkalommal meg kellett állniuk a ház előtt, ahol a kerítésre kapaszkodva néztem befelé, merthogy: én ott fogok lakni, hiszen ahol a „feleségem” van, nekem is ott kell majd lennem, gondoltam. Ez a Bea nevű kislány végül a való életben nem lett a feleségem, de a nyaralójukat megvettem, ott élek tizennégy éve, átépítettem, és el nem hagyom soha, életemben a legjobban ott szeretek lenni. Igazi otthon lett számomra – ha már egyszer ötévesen megfogadtam, hogy ott fogok élni… Az álmok pedig, mint tudjuk, valóra válnak.

Mexikó? Mi újság arrafelé mostanság a könyveiddel?

Mexikó, Xalapa és Mexikóváros elképesztő történet az életemben. Az a siker, az érzés, ami kint fogadott, örökre kitart bennem. Annyi elismerést, dicséretet, gratulációt és pozitív kritikát soha nem kaptam. S nem csak olvasóktól, hanem ami itthon számomra teljesen elképzelhetetlen, a szakma – komoly, világszerte elismert írók, filmesek részéről. Ez igazán felemelő volt és Mexikó megmutatta nekem, hogy vannak a világon helyek, ahol nem a fúrás, taposás, irigység az általános, és ahol, ha tehetséges vagy valamiben, elismerik.

Jelenleg a mexikói kiadóm által hangoskönyv készül a Carpenter kutyája című könyvem spanyol verziójából. Sajnos a covid megállította a kinti dolgaimat, igazán még nem indult újra a többi könyvem ottani kiadása stb., de úgyis eljön az ideje.

Emellett néhány hónapja Mexikóból egy nagynevű amerikai filmes céghez került egy könyvem és egy forgatókönyvem, ami akkor is óriási szó, ha történetesen semmi sem lesz belőle a jövőben. Ezzel kapcsolatosan újabb forgatókönyvön is dolgozom, még ha ezt kevésbé is szeretem csinálni, mint a novella-, illetve regényírást. ♦