Szirmok közé szorult sóhajok

Anitának

A lustán mozgó folyó felett a kövér, szürke felhők nemsokára elengedik terhüket, hogy aztán egy ólomlassú nyári zápor hűsítse a folyóparti kavicsokat. Az apró, gömbölyű kövek milliói, mint emberi sorsok, életek az évezredekben rakódnak egymásra. A kavicsok közt, gyökértelen, gazdátlan, múlt nélküli mostohák: hevernek az üvegszilánkok, múltbéli mulatozások magányos emlékei. A folyóparti házak közül egy író lép a vízparti sétányra. Megáll, körülnéz, kezében szatyor.

Az író évekig az igazi, élő, illatozó, virágokon kívül tetszetős művirágokat (fémből és porcelánból készülteket) is ajándékozott kedvesének, ha a szép arcú nőnek valami ünnepnapja volt, születésnap, névnap, vagy éppen csak úgy egy szürke hétfő délután. A nő tekintete a nem várt meglepetéstől mindig felfénylett, eltűntek a vékony ráncokból az árnyékok. Pár percre elfelejtette, hogy valójában halálos beteg. Az író ezt a kizökkenést próbálta mindig elnyújtani, kitartani, mint amikor egy zenemű végén az emelkedett hangulatú, katartikus tust húznak a zenészek. Ezek a pillanatok megcsillantak a lélek templomában, kiemelkedtek a hétköznapiságból, angyalok lehelete járta át az ilyenkor összeölelkező pár közössé vált auráját.

Egyébként is gyakran ölelgették egymást. Minden reggel ezzel indult a nap, amikor a frissen lefőtt kávé illata járta át a konyhát, amikor a teafilter kiadta a magából a teafű minden tudását. Az első időkben a férfi még fel is emelte a nőt ilyenkor, felemelte az ölelésben és kicsit megringatta a becsukott szemű boldog embert. Reptetés, így hívták ezt a közös tolvajnyelvben, amit minden szerelmespár kifejleszt bizonyos dolgokra, cselekedetekre, csak ők értik. A karcsú, formás lábak ilyenkor jobbra-balra himbálództak, mint gyenge nyári szélben a folyóparti fűzfaágak. Később ezt már nem lehetett a betegség miatt, vigyázni kellett a törékennyé vált csontokra. Az előszobai vázában gyűltek az évek alatt az igényesen megformált fém- és porcelánvirágok. A nőt boldogság töltötte el, ha rájuk nézet, az élet jutott eszébe az élettelen tárgyakról.

Ha a férfi tekintete tévedt a váza színes-merev tartalmára – és épp nem látta egyik családtag sem, vagy épp nem volt senki otthon rajta és a szívében megbújó reménytelenségen kívül -, akaratlanul eszébe jutott az életen kívül más is. Az a pillanat, mikor ezek a virágok már nem itt lesznek, hanem máshol. A folyóparton, vagy valahol, egy csendes, közös emléket rejtő helyen. Elkomorult ilyenkor az író, néha párás is lett a tekintete, összeszorult a szíve. Mert ilyen emberi pillanatokban a szív kamráiban áthúz a pincehideg huzat, átjárja az ökölnyi húscsomót a kétely dohos lehelete. A halál ilyenkor ott sétált hátratett kézzel az előszobában a férfi mögött, vagy épp odakint beleült a hintába, halkan nyikorogva mozdult meg az ülőfelület ilyenkor, mintha csak a szél mozgatná. Talán a szél volt, talán a halál. Ilyenekre gondolt ilyenkor az író.

Folyópart. A fémvirágok színesre mázolt testére már régen ráhűlt a szerelem. Viszont az ujjlenyomatok kopott maradékait még megérinti most a friss dunai szél. Az író rövid gyaloglás után megáll. Nem messze tőle idős nő és férfi áll, karonfogva nézik a Dunát, majd hosszan megölelik egymást. Nézi maga előtt az ölelkező nyugdíjasokat, szorít egyet a szatyorfülön. A nő is így szerette volna: együtt megöregedni. Az író tovább indul a folyó folyásirányával szemben a parton, kavicsok roppannak a cipője alatt, a szatyrot megrángatja egy dühösebb széllökés. A virágok fémesen összecsörrennek. Erre felfigyelnek a nyugdíjasok, kibújnak a közös ölelésből. Az idős férfi nem érti, miért, de az író felé fordulnak, a szatyrot nézik. Az ősz hajú nő kissé zavartan a haját kezdi babrálni. Akkor szokta simogatni a saját haját – kislány kora óta -, amikor megijed, tehát egyik biztonságos érzelmi állapotból, hirtelen átkapcsolja valami külső, nem várt körülmény egy másikba, egy ijesztősbe, egy ismeretlenbe. A saját hajának babrálása nyújt ilyenkor menedéket, hogy nyugi kislány, nincs semmi baj. Ezért is van együtt a kopaszodó férfival, mert az érzi ezeket a finom rezdüléseit a nőnek. Az író és szép arcú párja is ezért szerették annyira egymást, mert lelkileg is egymásra voltak hangolva.

Azért a folyópartot választotta az író a virágok elhelyezéséhez, mert a folyópartnak ezen a szakaszán jöttek össze, évekkel ezelőtt itt döntöttek úgy, hogy közösen folytatják együtt. Akkor még nem volt betegség, csak szerelem, langyosan, színesen kacagott körülöttük a világ. Ez a világkacagás aztán az idő múlásával lassan halványulni kezdett, homályosult, ahogy súlyosbodott a betegség, ahogy tompult a fény a szép arcú nő szemében. A világ szelíd nevetését elnyelte az aggodalom vastag, rideg fala. Nem szűnt meg, csak halkabb lett a szerelem. Halkabb és mélyebb, valami más, valami magasztosabb, valami megrendítően hidegrázós, mégis csendesen parázsló szerelem. Halk és mély, mint a Duna, ami mellett most az író sétál, kezében a fémvirágokkal. Mellette a folyón uszály cammog, szintén sodrással szemben, nehéz terhét lassan cipeli. Ahogy az író lépteiben is érződik, hogy nagyon nehéz az a szatyor most, ólmokkal van teletömve, láthatatlan, mázsás kövekkel.

Ezen a folyóparti részen fogták meg először egymás kezét nyilvánosan, az egyik ismerősük le is fotózta őket, majd a képet – rajta a két, a helyzettől kissé megszeppent mosolyú alakkal – megosztották a közösségi oldalon. Az író szerette a nő apró, kecses kezének finom, de mégis határozott fogását, amikor sétáltak, ahogy szeretkezés közben is. Az enyhe szorítást, mintha azt kommunikálná tudatán kívül a párja, hogy végre van kibe kapaszkodni az addig viszontagságos élete után. A férfi keze nem egy maszkulin lapátkéz, hanem finom alakja volt akkoriban is, gyengéd, romantikus ujjak, mondta gyakran a nő. Sokat sétáltak aztán kéz a kézben.  Akkor az író még nem sejtette, hogy ugyanezt a finom, de erős kézfogást érzi majd az utolsó időkben is éjjel, amikor két rosszullét között fel kell segítenie kedvesét az ágyból, hogy sétáljon egy kicsit éjszaka kettőkor, mert attól a nőnek nem volt hányingere. Ugyanez a kézszorítás volt, csak valamivel kétségbeesettebb. Ugyanezek a kezek fogták finoman, de határozottan a fémvirágokat is, mikor a nő takarította, vagy épp csak úgy igazgatta azokat a vázában.

A fémvirágoknak gödröt ás az író a kavicsos partba, szárukat egy kaspóba helyezi virágoázis nevű mereven szivacsos anyagba. Aztán a gödörbe teszi a csokrot, hogy minél tovább bírják az időjárás szeszélyeit. Aprólékos mozdulatokkal, nagyobb kövekkel lesúlyozza, apróbb kavicsokkal gondosan betömöríti a virágtartó edényt. Mikor végez, messzebbről is megnézi a virágokat. Mintha csak a kavicságyból nőttek volna ki, gondolja az író és azt még: szirmok közé szorult sóhajok. Langyos szél kezd fújni a folyó felől, bekúszik inge alá, egészen szívmagasságig, kellemesen kirázza a hideg. Tenyerén is érzi a szelet, a langyos fuvallat átjárja ujjközeit, mintha egy apró, finom, láthatatlan női kéz fogná meg kezét. Megcsillan az írói lélek temploma, világkacagást hall a férfi. Reptetést érez – azt a bizonyos reptetést -, szeretetet és békét. (Szávai Attila) ♦