Októberi tökölés

Magányos, fásult tangót jár egy kövér őszi légy a kerti asztalon felejtett, kopogósra száradt pogácsán. A rovar mozdulatai lassúak, öregesek. Megindul a kint hagyott ételen előre, aztán oldalra, hátra, majd kezdi elölről. Aztán rászáll a tányér melletti dísztökre, hogy azon kissé unottan előadja ugyanezt a koreográfiát.

Férfi ül az asztalnál, a tököt és a kistányéron hagyott pogácsát nézi, a magányosan tangózó pocakos legyet. A tegnapi vendégekre gondol és arra a különös emberi szokásra, hogy vendégségben mindig van egy utolsó sütemény – vagy épp pogácsa -, amihez senki nem nyúl. Nem eszik meg. Mintha tartanának tőle, vagy épp illetlenségnek vélnék elvenni azt az utolsót. Pedig társalgás közben legtöbbjük a pogácsára gondol, annál intenzívebben, minél kevesebb van a tányéron.

A nyár elmúlt, már nem a testiség körül kavarognak az emberi lélek titokzatos, rejtett gondolatai, amikor hiányos öltözetű férfiak és nők fürdőruhában csevegnek a Duna-parton. Egy őszi, borozós összejövetel során gyakrabban merengenek el a társaság tagjai egy utolsó pogácsán, mint a szemben ülő fiatal nők dekoltázsainak részletein. Ősszel kissé elülnek a szexualitás hullámai, pontosabban: lelassulnak. Arra gondol a férfi, hogy e nemes évszakban csendesebbek, lassabbak lesznek a szeretkezések. Emberibbek. Nem olyanok, mint a nyári vad, sietős ölelkezések. Lehulló vadgesztenye koppan az asztalra tett viaszkosvásznon, ez kizökkenti a férfit. Mintha a hónapokkal ezelőtt elhunyt barátnője pöccintette volna le a faágról a barnás színű termést.

Sündisznó matat a nemrég összegereblyézett avar alatt, nem messze az asztaltól. A férfi nem látja, de tudja az állat jelenlétét, érzi létezését, mint romlott gondolatok alatt az élet igazságait, amelyek olykor tüskésnek tűnnek. A nőre gondol, akivel sok időt töltöttek együtt. Közben szőlőt majszol, hátradől a széken, karjait és lábait keresztbe teszi, mint aki bezáródik lelkileg, mint aki befelé figyel. Kevésbé jó emberismerők azt hihetnék: szorong. Dehogy, csak a lélek belső tájait fürkészi. A szőlő már elég édes, púpozott tálkával szedett, majd mosott meg a kerti csapnál. Kuncogva köpködi a szőlőmagokat, mint aki valami csínyt követ el, közben eszébe jut, hogy a nő biztos rászólna, szintén kuncogva, hogy ez olyan alpári. A közelben vonat araszol a folyóparti síneken, arra gondol a férfi, hogy ezekben a hónapokban D-dúrban morognak az őszi vasutasok, szidják a rendszert, a világpolitikát, nagyobbakat szívnak cigarettáikba. Hosszabban néznek az állomást elhagyó vonatok után.

Van valami különös párhuzam a folyó lusta áramlásánál és a nem messze, a töltésen kanyargó öreg sínpár között. A férfi papírt és tollat vesz elő ingzsebéből és ezzel kapcsolatban jegyzetel pár sort. Nem csupán a földrajzi párhuzamra gondol két szőlőszem majszolása között. Hanem arra, hogy bár a sín rideg és merev, a Duna viszont szabad, szelíd és bölcs (mint a régi, nagy emberi gondolatok). Mindkettőnek van célja, sorsa, értelme: eljutni egyik pontból a másikig, mozgásban lenni. Engedelmeskedni a természet, vagy épp a vasúti társaság törvényeinek. Az ember valahol a kettő között van: halad valamerre a sorsa, természete, hajlamai szerint – a természet nagy, általunk még csak homályosan elképzelt erői is segítik ebben. Ugyanakkor törvények is szabályozzák, merev, rideg, gyakran már rozsdás, lényegében már okafogyott, korszerűtlen emberi előírások.

A száraz pogácsát kidobja az udvari kukába. Odakint az utcán a szüreti ünnepkör kapcsán kitett tökök, beöltöztetett szalmabábuk és egyéb kellékek. Szorgos kezek állították össze a jelenetet (a férfi bábu kezében borosüveg, a női alak kezében sodrófa, nem is annyira főzési, mint inkább nevelői célzattal). Mindkét bábu arca pirospozsgás, a férfin kopott ing, régi, valamikor ünnepi alkalmakkor hordott, idővel anyagában megfáradt nadrág. A női alakra fejkendő, műanyag otthonka és egy nem annyira világos ötlettől vezérelve – nyilván hamisítvány – Gucci táska lett applikálva. Körülöttük dísztökök halmai, egy kiszuperált bicikli, annak kormányán demizson.

Már szürkül, mikor a férfi hosszan nézi a beöltöztetett alakokat. Arra gondol, ilyenek vagyunk mi is, élő emberek. Valami ősrégi univerzumi szokás szerint a nagy, régi kéz testet, tehát alakot adott nekünk, aztán valami nagy ünnep apropóján kitett minket közszemlére. Beöltöztetve szépen, (néha hamis) mosolyra hangolva arcvonásainkat, megkaptuk szépen személyes hajlamainkat, különös szokásainkat, igazságainkat és hazugságainkat. Gondosan körbe lettünk téve társadalmi elvárásokkal, ideológiai áramlatokkal. Némelyikünk tökös legény (vagy leány), megint más pedig tökkel ütött. Néha ki van az a bizonyos tökünk, máskor pedig örülünk, ha eltökölhetünk valami szerintünk értelmes, értékes, mások számára is hasznos és szép tevékenységgel. Erre gondol a férfi a kerítésre támaszkodva, majd azt mondja félhangosan a vele szemben, az utca túloldalán ülő szalmabábuknak: szeressétek egymást, amíg lehet. ♦