Ezt nagyon benézték… A „Memento Mori” filmről (2)

A néplélek a magyar nyelv szépséges, manapság politikával meggyalázott kifejezése. A néplélekben a nemzet, a helyi közösség erkölcse, érzelemvilága, gondolatisága ötvöződik. A váci néplélek a történelem viharaiban, az értékek nemzedékről nemzedékre hagyományozásának folyamatában alakult olyanná, amilyennek ma megéljük. Büszkék vagyunk erre a megszenvedett lelkületre, amelynek éltető eleme az önbecsülés, amin a mai politika sem tud végzetes sebet ejteni. A „Memento Mori” film nem bizonyult hiábavalónak, jó példa lett arra, miként lehet a múlt kényszerítésével önérzetet, méltóságot, közösséget sérteni.

A film kapcsán ismét előtérbe került a „múmiák utóéletével”, a régészeti feltárással, a tudományos feldolgozással, a felfedezés bemutatásával összefüggő kegyeleti és morális vonatkozások feszegetése. Tiszteletet érdemel azoknak a véleménye, akik erkölcsi alapelvekre hivatkozva úgy gondolják, hogy a régmúlt idők mumifikálódott váci polgárait bántó látványosságként állítják ki Vácott és másutt. Ugyanakkor a másik pólus képviselőinek elvi-szakmai érvelése is erős alapokon áll. „Hivatalossá szentelt” álláspontjuk szerint a „holtak láthatóvá válhatnak, beszélhetnek” – ha engedjük… De miért ne engednénk, ha az közérdeket szolgál és nem sérti a jogi, erkölcsi, szakmai normákat, a jó ízlés kritériumait? Miért lenne baj, ha a dominikánusok kriptájába temetett váci polgárok „személyesen” vallanának boldogságaikról, harcaikról, egyediségükről, ha nemcsak fejfák és lajstromszámok alapján lennének azonosíthatók? Nem lenne jó, ha őket is „örökléttel” jutalmazná a kollektív elme? „Közvetítésükkel” miért ne ismerhetnénk meg jobban a korabeli Vác világát, kultúráját? A „múmia-projektről” szóló polémia valójában a múlthoz való viszonyunk alakításáról, önismeretünk bővítésének elveiről szól. Az eltérő felfogásokból kinyerhető közös akarat sajnos nem napi realitás. A nagyon fikciós film „alkotói” idegenül bolyonganak ebben a viszonyrendszerben és a váci néplélek tárházába tévedve értékek sorába gyalogolnak bele.

Az autonóm filmkészítést betagolták a kormányzati propagandarendszerbe, a független film ma olyan, mint a fehér holló, ritkán láthatunk belőle egy-egy érdemleges példányt. A kurzusfilmek a postagalambok megbízhatóságával vetekedve kézbesítik a direktívákat. A „Memento Mori” filmmel a váciak is megkapták a nekik szánt ideológiai-politikai üzenetek lekezelő, szájbarágós változatát, amelyben csupán a fehérek templomáról és a városról készült léleksimogató vágóképek teremtenek maradandó pillanatokat. Azok legalább erősítik a lokálpatrióta kötődéseket, a város imázsát, nem úgy, mint a cselekmény légből kapott elemei, mesterkélt mozzanatai, didaktikus közleményei. Vác népe nem „mezei közeg”. A város társadalmának intellektualitását a filmkészítők és a mögöttük álló eszmei-pénzügyi mecenatúra emberei nagyon benézték.

A mai, viszályokat generáló, kultúrharcos  időkben  filmesek járják  a  frontvonalakat. Vácra  is  behívták  őket,  ahol  ötödik hadoszlopként  támogatják a szuverén lelkiség, a sokszínű kultúra, a szabad polgárváros gondolatának letörésére irányuló műveleteket. (D. K. I. – Fotó: Tragor Ignác Múzeum Vác Memento Mori galéria) ♦