Szottfried Zsófia kiállítása Sződligeten
Szottfried Zsófia neve nem ismeretlen a váci művészetkedvelőknek, hiszen festményei már számos alkalommal voltak kiállítva a város különböző galériáiban. Ezúttal viszont a Sződligeti Közösségi Házban nyílt önálló kiállítása.
Ő maga úgy vall a festészetéről, hogy ez a belső párbeszéd önmagával elmaradhatatlan, mielőtt kinyomja a színeket a palettára. Hogy azután a vászonra költözzön. Hogy mi? Ami nem tapintható, a belső világ, maga valóságában, a képzelet lehetségességével. Amikor kicsi volt, nem tanították, csak hagyták kibontakozni. Édesanyja hatalmas csomagolópapírokkal burkolta be a falat, ezekre rajzolhattak a testvéreivel. Később tanulta a festészetet, amit a legjobban szeretett volna, Budapesten a „Kisképzőben”, majd Egerben, de ott már azért is, hogy maga is taníthasson. Zsófia azóta is tanulja, mikor kell hagyni, eszközzel, ötlettel kínálni, új szempontot adni, mesélni, észrevenni, mire van szüksége a kibontakozó léleknek.
A sződligeti kiállításon szép számmal voltak érdeklődők. Az ismert festőművész, Németh Árpád nyitotta meg a tárlatot. A képek kapcsán hangsúlyozta: olyan munkákról van szó, amelyek befelé tekintenek az emberbe. Az ember belseje látszódik, a lelkének valamelyik éppen aktuális része. Zsófia egész munkássága jellemezhető a meséléssel, úgy mesél, hogy közben az ember azon gondolkodik: őbenne ez a mese milyen hullámokat vet, milyen érzelmeket kelt, milyen gondolatokat indukál.
Aztán Németh Árpád kitért arra is, hogy befelé kell tekinteni, ha beszélni akarunk a világról, ez egy ősi tapasztalat. Ezek a képek nagy utazások, melyek a lélekben befelé zajlanak. Szerinte tulajdonképpen a képzőművészet változása nem független a kortól, amiben éppen változik, hiszen hatnak az alkotóra a kor jellemző dolgai, legyen az politika, tudomány, azoknak mindenféle ilyen-olyan friss eredményei. Említette még, hogy a 19. században nagy változások történtek, különösen a századfordulón. Az ember azt gondolná, hogy itt van előtte ez a látható világ és az ábrázoló művészetnek az a feladata, hogy ezt a látható világot elénk tárja. Elénk tárja sajátos eszközökkel, festészettel, vagy épp szobrászattal.
Évezredes tapasztalat: a valóság mégsem csupán a látható valóság. Azt tapasztalta az emberiség és ezt igazolta a mindenkor tudománya. A jelenségek mögött – mert Németh Árpád szerint a valóság jelenségekként mutatkozik meg előttünk – valamiféle más dolog is meghúzódik. És ez a másik dolog a lényeg. A szükségszerűség, törvényszerűség. Ezt kell valahogy feltárni. Azt gondolhatjuk, visszatekintve a képzőművészeti változásokra, hogy a modern irányzatok a valóságot máshogy ábrázolják, mint amilyen.
Tovább folytatva a történelmi visszatekintést elmondta: bármelyik jó nevű festőt, ha említjük, például Francesco Goya-t, aki előtt ott volt a látható világ, de mégis szörnyeket, vagy éppen rémületes jeleneket festett. Megfestette csodálatosan a királyi családot, de ha jobban megnézzük a család vásznon megörökített tagjait, észrevesszük, hogy különféle jellemvonásokkal rendelkeznek. Németh Árpád beszélt a portréfestészetről is. Hangsúlyozta, hogy egy portré akkor jó, ha nem csak az illetőre hasonlít, hanem valami olyasmit is látunk rajta, hogy az adott ember milyen lehetett.
Aztán persze Szottfried Zsófiával kapcsolatos gondolatokat is osztott meg a közönséggel. Ha végignézzük az alkotásokat, azt látjuk, hogy bár jelenségek mutatkoznak meg, de olyan összefüggésekben, amelyeken kénytelenek vagyunk elgondolkodni: hogy is jön ez ide, mi is ez? Német Árpádtól megtudtuk: korábban nagy tudósok hangoztatták, hogy van a felszín, amit a tudat kontrollál, de van egy másik világ, amelyik a tudat alatt van, az ösztönvilág, ami rejtve van ugyan, de fel-fel bukkan. És ami a tudat alatt van, tehát az álomban, ott nincs kontroll, nincs fegyelem.
Nagyon fontos része az álom Zsófia munkásságának, a képei témáinak is. Egy különös álomvilág ez. A kiállított képek csoportokba vannak rendezve. Vannak az arcok, fejek. Aztán vannak a történéseket, meseszerű eseményeket ábrázolók művek. Az idő ábrázolását is érezhetjük az alkotásokat nézve. Ugyanis azért is szeretjük az életet, mert tudjuk, hogy elmúlik, ezt is láthatjuk a tárlat művein.
A kiállítás A Sződligeti Közösségi Házban november 20-ig látható. ♦