Téli képeslap

A november végi napfény erőtlenül, gyanakvóan, kissé bizalmatlanul világítja meg a tócsát, ami pár nappal ezelőtt még egy méretes hóember volt. Egy napig büszkén, kissé pökhendien állt, pocakosan, szinte nyeglén hirdette hóemberségét. Később hanyatlásnak indult, egyik hajnalban azt vette észre, hogy kedvetlen. Lelkesedése a világ és önmaga iránt napról napra kevesebb lett. Aztán jött néhány alsó tagozatos kisfiú és széttúrták hóembertestét.

Az utána maradt pocsolyába most kisgyerek ugrik páros lábbal. A kis kék gyerekcsizmák messzire fröcskölik a koszos vizet. A gyermek – tegyük fel, Balázs – imád a pocsolyákban dagonyázni. Édesanyja – mondjuk, Erika – nyugodt szívvel engedi ezt a kisfiúnak. Apja – például Gábor – okostelefonjával veszi fel a jelenetet, videó készül a nagyszülőknek, hosszasan zummol a vízben toporgó kiscsizmákra. Visszaállítja a képet, feltárul a környezet, kinyílik a lakótelepi park, a játszótér. A háttérben kutyák szaladgálnak, két kocogó tini lány közeledik, egy tolató kukásautó és három járókelő látható.

Az egyik első emeleti konyhaablakban idős, elhasznált női arc figyeli a jelenetet, a tocsogó kisfiút. A megsárgult, nikotinszagú függönyt markolássza közben. A lakás hideg, spórol a gázzal, ki tudja mi lesz jövőre. Valamikor könyvelő volt az egyik állami vállalatnál, húsz éve nyugdíjas, negyven éve láncdohányos, öt éve özvegy. Férje halálát személyes sértésnek vette és azonnal kidobott minden keresztet, bibliát és imakönyvet a lakásból. Hogy jobban teljen az idő, táblázatokat másol, miközben a háttérben az egyik tévés hírcsatornát hallgatja. A táblázatokat 3 éve kezdte golyóstollal és vonalzóval rajzolni, majd kitalált adatokkal feltölteni. Szándékosan rejtett el hibákat a fiktív könyvelésekben. Amikor felfedezi a tévedéseket, mérhetetlen öröm tölti el, sápadt arcán a ráncok kissé kisimulnak, bele is pirul a felfedezésbe, aztán az öröm mozdulatai lassan visszaomlanak a tekintetén, összeroskadnak saját súlyuk alatt. A videofelvételen csak annyi látszik a kép bal alsó sarkában, hogy a függöny megrándul kissé. A kis Balázs tekintetén viszont virul az öröm, lelke felragyog a télben, nem érdeklik a fiktív kettős könyvelések. Felkapcsolták lényében az öröm reflektorait.

Ahogy a szellőztetésmániás kozmetikusnő is felkapcsolja a villanyt, kétrét kihajtja a hálószoba ablakát a harmadikon. Akkorát szippant a hideg téli levegőbe, amekkorát csak bír, kényszeredett vigyorral, két pofára sóhajtozik, mint aki most szembesült először a lélegzés élményével. Naponta átlagosan hétszer szellőztet, mert egy gyerekkori trauma maradékaként meggyőződése, hogy büdös van a környezetében. Az, hogy ez az elképzelt bűz önmagából, a lakásból, a lakótelepről vagy az univerzumból szivárog, még nem egészen világos számára. Irigykedve gondol szomszédjára a fiatal mérnöklányra. Balázska odalent nem ilyen, mivel a kisgyerekek számára még nem járatódott be az irigység fémszagú folyton dübörgő-nyikorgó gépezete.

A korábban említett villamosmérnök lány a tükör előtt áll és azt próbálgatja, hogyan fog köszönni és kezet nyújtani a két órával későbbi állásinterjún. Izzadt tenyerével negyedóránként hátrasimítja szőke haját, közben hosszan előrenyújtja a nyakát. Valami filmben látta ezt. Szereti ezt a mozdulatot, nemrég lefényképezte és kitette a közösségi oldalra, hetvenkét lájkot kapott, egy korábbi ismerőse törölte ezért, két, addig számára ismeretlen férfi viszont ismerősnek jelölte. Épp a negyedik ilyen mozdulatnál tart, mikor csengetnek. Anyósa az, ajtónyitáskor a villamosmérnök lány kissé hivatalosan köszön a hatvanas nőnek, ezt gyakorolta eddig, semmi bizalmasság, kell a három lépés távolság. Anyósa nem érti, de nem érdekli, sose voltak igazán jóban. Most is csak addig marad, amíg átadja a reklámszatyorba csomagolt konyhakész kacsát. A lépcsőházban lefelé menet hangosan köszön a közös képviselőnek, aki amúgy épp a menyéhez igyekszik, mivel ő a lány szeretője. Jól látni a videón, ahogy a közös képviselő sorban becsukja a lépcsőház nemrég kicserélt műanyag ablakait, mivel a kozmetikus nemrég levitte a szemetet és sorban kinyitotta lefelé menet az összes útba eső ablakot. Talán inkább csak megszokásból, hogy gyakorolja a mozdulatot, ne essen ki a rutinból.

Balázs még mindig a pocsolyában tipeg, mert a kisgyerekek még bizalmas kapcsolatban vannak az olyan ősi elemmel, mint például a víz. Az idős könyvelő gyanakvással kukucskál ki az ajtón, amikor a közös képviselő elhalad ajtaja előtt. Sejti, hogy van valami a mérnöklány és a hivatalos férfi között, többször látta őket a boltban, lottózóban, látszólag minden ok nélkül összenevetni a pékség előtt. Tűrhetetlen, gondolja az ajtórésen leskelődve. Aztán visszamegy a konyhába és a szokásosnál erősebben, durvább mozdulatokkal húzza meg a készülő táblázat rácsait. A vonalvastagságokból viszonylag pontosan következtetni lehet az aktuális kedélyállapotra. Ha jókedvű, egészen fellengzős, szinte fátyolos vonalakat húz. Ha mérges, a füzetlap alatti asztalterítőn is látszanak a reklámtoll recsegve futó golyójának nyomai.

Gábor, az apuka, spontán a felesége arcára nyom egy cuppanós szombati puszit, a telefonját ezért kissé eltartja magától. A lakótelepi park két másodpercig az oldalára borul a felvételen, mintha egy nagy billencses teherautó próbálná kiborítani, kiönteni a világot. Majd a pocsolyát látni három másodpercre, Balázs már nincs benne, a vízfelszín elcsitult, elültek a hullámok. Sima lett, csendes és hideg, akár egy elolvadt hóember lelke. A videó elkészült, hamarosan megkapják Balázs nagyszülei. ♦