Ilyen volt a Vác futballcsapatának utolsó NB I-es idénye – Rusvay Gergely és Páles Tamás visszaemlékezése
A váci labdarúgással kapcsolatos múltidéző sorozatunk mostani, év végi epizódjában a nem is olyan távoli múlt egy érdekes epizódját elevenítjük fel két akkori, kiváló játékos segítségével. A Dunakanyar-Vác néven szereplő váci csapat a 2005/06-os szezonban megnyerte az NB II Keleti csoportját, így 6 év szünet után rajthoz állhatott az NB I-ben. A 2006/07-es idényben aztán – több okból kifolyólag – sajnos nem sikerült eredményesen szerepelnie és bent maradnia az élvonalban, mindmáig azonban ez a feljutás a váci labdarúgás utolsó nagy eredménye, amelyre emlékezve minden váci futballrajongó szíve megdobban! Eddig nem tudott exkluzív részletek!
Gergely Károly (címfotónkon) vezetőedző irányításával nagy fölénnyel lett aranyérmes a 2005/06-os bajnoki idényben az NB II Keleti csoportjában a Dunakanyar-Vác, és bár a Magyar Labdarúgó-szövetség (MLSZ) sokáig vélt pénzügyi hiányosságok miatt nem akarta engedni a csapat indulását az élvonalban, végül 2006 nyáron minden akadály elhárult – a Vác nemcsak a pályán, hanem a zöld asztalnál is jogot nyert az indulásra (a tényleg súlyos pénzügyi helyzetben lévő FTC-t viszont a szövetség kizárta az NB I-ből).
A csapat alapembere, majd csapatkapitánya az azóta igazi váci legendává érő támadó, Rusvay Gergely volt, aki a Váci Napló kérésére a következőképpen emlékezett az utolsó élvonalbeli idényre:
„Kicsit nehéz erről a szezonról beszélni, mert pályafutásom legszebb, ugyanakkor legfájóbb idénye volt ez – kezdte a ma már a Vác VLSE kötelékében edzőként dolgozó Rusvay Gergely. – Az NB II Keleti csoportját toronymagasan, 12 ponttal nyertük meg, méghozzá egy olyan csapattal, ahol a foci mellett mindenki dolgozott, viszont a keret 90 %-át váci kötődésű játékos alkotta és mondhatom, baráti társaság voltunk egy remek edzővel, Gergely Károllyal. A feljutás után viszont kétségessé vált az indulásunk az NB I-ben a szűkös anyagi lehetőségek miatt, az utolsó pillanatban azonban mégis megkaptuk a rajtengedélyt! Talán a bizonytalanság miatt a bajnok keretből többen távoztak (Ráki Árpád, Koszora Roland, Bánföldi Zoltán, Gulyás Gábor), persze jöttek is olyanok, akikkel szerettem játszani és akik „extrák” voltak – például a visszatérő Vén Gabi, vagy Páles Tomi, akit ugyan sérülten igazoltunk, de utána évekig a Vác meghatározó játékosa volt! Továbbá érkezett Kulcsár Tomi, aki talán a legnagyobb karriert futotta be Köteles László után, mégis az öltöző már nem volt olyan, mint az azt megelőző szezonban.”
Rusvay szerint az együttes rajtja nem sikerült rosszul, de a szűk anyagi lehetőségek már az őszi idényben hatással voltak a bajnoki szereplésre.
„Sok játékosnak ez volt az első szezonja az NB I-ben, mégsem kezdtünk rosszul, az első 4 fordulóban egy döntetlen és két vereség mellett megvertük hazai pályán az akkor nagyon erős Honvédot 3–1-re! Ami fájó volt, az az, hogy az addig az NB II-ben remeklő Palásthy, Rob csatársor Kulcsár érkezésével nem kezdett stabilan, váltogatták egymást a támadóposzton és a szlovák különítmény nem tett jót a csapatnak. Voltak belső feszültségek, de a mag próbálta tartani magát. Az ősz folyamán aztán akadtak még jó meccseink, a már említett Honvéd elleni siker, az MTK elleni 2–3, amelyen Rob Kornél szerintem az év gólját ollózta, vagy az érdekes 2–2-es döntetlen a Tatabánya ellen.”
Sajnálatos módon ahelyett, hogy a klub háttere megerősödött volna, télen egy olasz „befektető” személyében olyasvalaki érkezett, aki mindent megígért, pénzt viszont nem hozott.
„Télen aztán szinte teljesen elfogyott a pénz és az utolsó helyen álltunk a bajnokságban, de még lőtávolban a bennmaradástól – folytatta Rusvay Gergely. – Ekkor jött a „megmentő” olasz „befektető”, az ügyetlen brazil játékosaival és egy fogalmatlan (szerintem még edzői végzettséggel sem rendelkező) edzővel (Nicola Fittának hívták – a szerk.) – persze ezt Ofella Zoltán elnök nem tudhatta előre. Tavasszal aztán talán, ha kéthavi pénzt kaptunk meg, de csináltuk tisztességgel a dolgunkat így is, és hoztunk nagy bravúrokat, például az Újpest 3–1-es legyőzését, továbbá nyertünk Tatabányán „Pala” és az én gólommal, de mondhatnám az akkor Csank János által dirigált DVTK 1–0-s megverését is, amelyen én szereztem a győztes találatot. Szerencsére ekkortájt már Nagy Tibi irányította a csapatot és nem a csalók! A bennmaradás reménye aztán végül sajnos elszállt és az utolsó fordulóban otthon 1–1-et játszottunk a Péccsel, amivel bent tartottuk a REAC-ot, magunkkal rántva a pécsieket. Összességében kettős érzéseim vannak, emlékeimben egyrészt fájó, másrészt sok szép pillanatot hordozok magamban erről a szezonról. A legjobb dolog viszont az, hogy 2023. december 30-án ezekkel a srácokkal megyünk focizni és utána egy sör mellett megbeszéljük a régi szép időket! A Vác utolsó NB I-es csapatából ott lesz az év végén jómagam mellett Palásthy Norbi, Rob Kornél, Vén Gábor, Páles Tamás, Farkas Péter, Kovács Péter, Makrai László, Szabó Viktor és Gulyás Gábor. A barátság örök!”
Rusvay Gergely visszaemlékezésében említette csapattársát, a középső védő Páles Tamást, aki a Dunakanyar-Vác akkori NB I-es csapatába a feljutás után, Gergely Károly hívására igazolt át. Ő végül akkor fél évet futballozott a gárdában, de aztán két és fél esztendővel később visszatért és igazi váci „szívű” játékossá vált! Ő így emlékezik az NB I-es időszakra:
„A 2005/2006-os szezonban a bajnok Vác mögött ezüstérmes Szolnokban játszottam, s szerettem volna 25 évesen az első osztályban futballozni – mondta a Váci Naplónak a még ma is aktívan futballozó, Diósdon játszó Páles Tamás. – Kaposváron voltam hetekig próbajátékon, amikor Ofella elnök úr hívott, hogy Gergely Károly ismer, szeretne megnézni, majd egy edzőmeccs után le is igazoltak, az elején inkább afféle kiegészítő embernek. Nagy megtiszteltetés volt, hogy a bajnokcsapat számított rám, egy kialakult együtteshez csatlakoztam, ahol dolgozni kellett keményen, hogy pályára léphessek, ráadásul a nyári bizonytalanság miatt nem a legjobb fizikai állapotban érkeztem. A Mester kezei alatt aztán a csapat igazi NB I-es, remek munkát végzett, a juniormeccseken pedig többek között a fiatal Böde, vagy a visszajátszókkal felálló Újpest elleni jó találkozókon készülhettem. Közben azt éreztem, hogy Gergely mester szeretne beépíteni, kipróbálni, erre volt is egy főpróba egy szlovák első osztályú csapat elleni edzőmeccsen, ahol azonban sajnos megsérültem, így a bemutatkozásom elmaradt. Végül novemberben, számomra váratlanul érkezett el a pillanat, 25 évesen kezdőként debütáltam a listavezető ZTE ellen idegenben; leszűkített szerepkört kaptam, és bravúros, 1–1-es döntetlent értünk el Vén Gabi „finom” szabadrúgásgóljával. Ekkoriban még bőven volt realitása a bennmaradásnak, a következő héten már egészséges önbizalommal vártam a Sopron elleni meccset, ahol megérdemelten vezettünk Kulcsár Tomi góljával, de utólag – mondjuk úgy – „furcsa” körülmények között fordított az ellenfél. Ezután még egyszer, szintén kezdőként, visszakerültem a csapatba, Pakson újra egy dicséretes, 0-0-ás döntetlent értünk el. A félévre visszatekintve, s alapul véve azt, hogy 3 nappal az első bajnoki előtt még bizonytalan volt a csapat indulása az anyagi nehézségek miatt, továbbá azt, hogy szerintem a második legszerényebb büdzséjű csapat költségvetésének a feléből (!) léteztünk, egészen stabilan lehoztuk a szezont, és maradt remény arra, hogy felkapaszkodjunk a tavasszal, Kulcsár Tomit pedig felfedezte a Mester a magyar mezőnynek!”
Páles Tamás télen aztán a még inkább nehezedő körülmények miatt – Gergely Károly segítségének köszönhetően – távozott a Váctól, de két és fél évvel később aztán visszatért.
„Télen eltökélten kezdtem a felkészülést, végigcsináltuk a Gergely Károlynál híresen kemény első hónapot, biztató edzőmeccsekkel, de eközben a szüntelenül fennálló anyagi nehézségek orvoslására valamilyen olasz „befektető” érkezett, és vele 8 sokadrangú, a Vácott lévőknél jócskán gyengébb képességű külföldi játékos. Eközben Gergely Mester körül is fogyni kezdett a levegő, nem akart így tovább szélmalomharcot vívni, mielőtt azonban távozott volna, gondoskodott róla, hogy értelmes játéklehetőséget kapjak – jelezte, hogy a győri Integrál DAC-nál számítanának rám, így az NB I-es Tatabánya elleni sikeres edzőmeccs után átigazoltam. Az élet később úgy hozta, hogy megadatott újra, hogy az általam legjobbnak tartott edző kezei alatt futballozzak, először a BKV Előrében, ahol nagyon rondán, egy sikeres szereplés közben – mikor a felesége és ő maga is a végzetes betegségével küzdött – elküldték őt. Én ekkor egy térdműtétből lábadozva eldöntöttem, hogy bármi legyen, én annál a BKV Előre-elnöknél nem maradok tovább; 2009 nyarán két gyógytorna között csapat nélkül tengődve olvastam a Nemzeti Sportban, hogy Gergely Károly visszatér Vácra, majd körülbelül fél óra elteltével csörgött is a telefonom. A Mester hívott, s kérdezte, hogy mikor fogok tudni játszani, és leigazolt másodjára is úgy, hogy csak októbertől voltam egészséges. Sajnos ezt ő már nem láthatta, mert abban a hónapban elhunyt, de az általa összerakott csapat még sok évig sikereket szállított!”
A 2006/07-es szezonban a Vác végül 19 megszerzett ponttal a 16., utolsó helyen végzett az NB I-ben, 30 bajnokin 4 győzelem és 7 döntetlent mellett 19 alkalommal szenvedett vereséget.
Sorozatunkat tavasszal folytatjuk… ♦