Jubileumi átirat a Petőfi 200 emlékév alkalmából
December 31-vel nemcsak a 2023-as esztendőt zárjuk, hanem a Petőfi-emlékévet is, amelyet a lánglelkű költő születésének 200 évfordulója (1823. január 1.) alkalmából országosan ünnepeltünk. Az emlékezés-sorozathoz számos fővárosi, vidéki település – köztük Vác is -, sőt határon túli intézmények is csatlakoztak változatos és színes programokat kínálva a felnőtteknek és gyerekeknek egyaránt.
A Petőfi 200 emlékév végéhez érve Németh Péter Mikola költő, esszéíró, performer, szerkesztő-rendező versbe szedett gondolatait tesszük közzé, ami szép keretet nyújt a költőre való emlékezés lezárásának itt, Vácon.
A jubileumi átirat születése
A jubileumi átirat a győztes váci csaták emlékére, Petőfi Sándor születése 200. évfordulójára a 2001. szeptember 17-én elhunyt „Bálint uras ősbarátom” CSIKÁSZ István: Petőfi nevében című verse ihletére;
Továbbá Petőfi Sándor: Nemzeti Dal; Egy gondolat bánt engemet;
Mikes Kelemen: Rodostói levelei;
Degré Alajos váci Honvéd Emlékművön olvasható sírfelirata;
Kölcsey Ferenc: Himnusza;
Csoóri Sándor: Idegszálaival a szél című verse;
Márai Sándor verses gondolatai aktuálisan asszociálható klasszikus soraira építve.
Németh Péter Mikola
„Boldogság – 2023 – Árnyakkal”
(Vers-beszéd-átirat Csikász István emlékére)
PETŐFI NEVÉBEN szólok Hozzátok!
Ne gondoljátok, hogy nem létezem.
Halljátok szavaimat, tudjátok verseimet,
ismeritek kardél simogatású csontos kézfejem?
Ősemlékű gyémánt tekintetem, – ismeritek
akkor is, ha nem vagyok jelen?
“Rajta magyar, hí a haza!
Itt az idő, most vagy soha.”
Lehet, hogy a tegnapjaitokban
nem voltam veletek, s azóta
mégis mindenben újjászületek?
Az anyaországi melankóliában,
a Duna- és Ipoly-táji Hazában:
– i d e g e n b e n –
Fogyó életünk növekvő lázában,
Nőben, férfiben; szívben, szerelemben;
Testi-lelki fájdalmaitokban,
Dalban és ünnepen?
“Talpra magyar, hí a haza!
Itt az idő, most vagy soha.
Rabok legyünk vagy szabadok?
Ez a kérdés, válasszatok!”
Már nem bánt engemet az egy gondolat…
Így vagyok otthon, minden gondolatban.
…. mert, nem lehet, hogy annyi szív….
Nyugtasd magad, de lehet:
“Ágyban, párnák közt halni meg,
Lassan elhervadni, mint a virág,
Amelyet titkos féreg foga rág;
Elfogyni lassan, mint a gyertyaszál,
Mely elhagyott üres szobában áll.”
<<< Jöjj hát velem: -– “ Itt az idő!”
Itt mindig az van: >>>
-– a “Most”, vagy ”Soha…”!
“Rabok voltunk mostanáig
Kárhozottak ősapáink,
Kik szabadon éltek – haltak,
Szolgaföldben nem nyughatnak.”
(:)
A lázadás voltam és vagyok,
Aki nem tűri meg a zsarnokot.
Hatalmas KOPPÁNY vezír is én vagyok;
És DÓZSA GYÖRGY a máglyán,
Emlékeimben fölragyog; ¬¬¬¬¬¬
Sötét erdei vadkan-vadászaton
ZRÍNYI lelkével pusztulok;
S mint Rodostóba száműzött kuruc,
MIKES Kelemennel RÁKÓCZIÉRT én halok.
“Egyedül hallgatom tenger mormolását
Tenger habja fölött futó szél zúgását,
Egyedül, egyedül a bujdosók közül…”
(::)
De azóta már, lélekben tizenötmillió magyar
valóságával: << “vagyok, aki vagyok!” >>
Akkor is, ha Fehéregyházánál, vagy épp
Segesvárnál a Héjjasfalva felé vezető úton,
de úgy is lehet, hogy Barguzinban porladok.
„Szent Főnixmadár dürrögéseivel”
hamvaimból ím f e l t á m a d o k:
A l á z a d á s b a n az i g a z s á g vagyok,
miként a Vérmezőn, Budán: MARTINOVICS
voltam a jakobinusok vérző alkonyán;
Ahogy Igazság-kereső körútjaimon,
száműzötten Turinban,
KOSSUTH apánkra hallgattam;
S a döblingi magányban
az “öngyilkosok hatalmával”
********** H Í D E M B E R **********
a legnagyobb magyar maradtam.
“Sehonnai bitang ember,
Ki most ha kell, halni nem mer,
Kinek drágább rongy élete,
Mint a haza a becsülete.”
(:::)
<< “ISTEN, ÁLDD MEG A MAGYART!” >>>>
Most nem Himnuszt akartam zokogni,
Vére-költött az én “Nemzeti dalom”:
“Fényesebb a láncnál a kard,
Jobban ékesíti a kart
És mi mégis láncot hordunk
Ide veled, régi kardunk!”
Szükségünk van, minden korban a lázadásra.
Ne csak a világba nézz! -– Tekints ma Hazádra!
<< Jöjj hát velem: -– “ Itt az idő!”
Itt mindig az van: >>>
-– a “Most”, vagy ”Soha…”!
(::::)
Krisztusban szeretett Palóc-földijeim:
Balassagyarmatiak, Váciak és VámosMikolaiak:
Halljátok!?
Újra hozzátok beszélek a lét
mindenkori magyar nyelvén:
<< „Ha a szabadság napjait élvezitek,
Áldjátok érte istent,
S a szent hamvakat,
Honvédjeink véréből nőtt fa,
Mely vész s viharban enyhe nyugtot ad.”>>
Idegszálaimmal szétágaztam a föld alatt,
Titokban fölütöm friss hajtásaimat.
Itt minden márciusban tavasz van:
S mi Egyek voltunk és maradtunk
a “Tavaszi Hadjáratokban”:
Jászjákóhalma, Jászberény, Tápióbicske,
Nagykáta, Isaszeg, Gödöllő, Vác, Nagysalló,
Komárom és újra Vác: ——————–
————— ITT A FÜGGETLENSÉG VOLT,
S A SZABADSÁG MARADT A TÉT:
EL KELL TAPOSNI, A ZSARNOKOK FEJÉT!
(::::)
Tudom, most az én indulatom a leghatalmasabb:
MEGMONDTAM !
ITT NEM LEHET, SENKI RAB !
“A magyar név megint szép lesz,
Méltó régi nagy híréhez;
Mit rákentek a századok,
Lemossuk a gyalázatot!”
(::::::)
<< Látjátok feleim szümtükhel… >>
A “Minden Egész…” történik meg velünk;
Születésünk és halálunk óta,
akár hány évesek lehetünk,
mégis együtt kell itt hitet tenni Minekünk:
“Hol sírjaink domborulnak
Unokáink leborulnak,
És áldó imádság mellett
Mondják el szent neveinket.”
<< Jöjj hát velem: -–“ Itt az idő!”
Itt mindig az van: >>>>>>>>>>
-– a “Most”, vagy ”Soha…”!