A peronon

A vonatállomáson embertömeg várakozik. A tapasztalatlanabb utasok idegesen nézik óráikat, telefonjaikat, bosszúsan gondolnak arra, ilyenkor mennyivel gyorsabban telik az idő. Nézhetnék az állomás digitális óráját is, de már abban sem bíznak.

Színes embermassza, gondolja a filozófus, majd az égre emeli tekintetét. Odafent galambok repülnek, néhány kondenzcsík mutat egy nagy ikszet, a két galamb éppen az x közepén száll, a filozófus halkan felnevet. Nem látni rajta a szakmáját, átlagos férfi, átlagos ruházat, átlagos tekintet, átlagos reggeli homlokráncolás. Kora ismeretlen, talán elhasznált harmincas, vagy épp jól tartott 40-es, ezt már a mellette álló harmadikos gimnazista lány gondolja, aki a filozófus fejmozdulatát követve szintén az égre néz.

Látja a galambokat, a levegő patkányai, jut eszébe, majd lefotózza a nagy égi x-et, fotóötleteket gyűjt zenekara készülő dalainak borítójára, illetve, a nagy videómegosztóra. Beírja telefonjába a „zenekar nevek” című file-ba, hogy A levegő patkányai, mint lehetséges zenekarcímet. Az égi x közben kissé elmozdult, éppen összegabalyodik a sínpár feletti felsővezetékkel, már nem tiszta az x, kezd becsukódni, mint egy óriási dupla olló.

A gimnazista lány okos fejét a mellette álló villanyszerelő nézi. Vannak számára ilyen kategóriák, főleg a gimnazistakorú lányok között. Vannak az okos fejűek, vannak az alteresek, vannak az ostoba tartásúak. Mivel nincs gyereke, próbál életeket kitalálni az általa végig mért lányoknak. Ha időben érkezik az életébe minden, ami a villanyszerelőnek egy gyerekhez szüksége lenne, vagy, pontosabban lett volna, nagyjából gimnazista korú lánya lenne. Azért lány és nem fiú, mert a lánygyerekekkel mindig jobban elvolt a rokonságban is, mint a nyegle, vagy pökhendi, makacs, vagy épp mamlasz fiúcskákkal. Hogy ezek a tulajdonságok nem nemfüggők, nem érdekli, mert nyegle, pökhendi, makacs és gyakran mamlasz fiú volt gyereknek is. Így a világnak egy torz leképeződése az, amit keverget magában, amikor embereket próbál beskatulyázni. A levegő patkányait néző és fotózó lánynak olyan életet gondol, amiben a kamasz éppen szerelmes és ezért nézi olyan átszellemülten a városi madarakat. Még a fiút is elképzeli a lány mellé, annak is gondol életet, amit persze ebben az esetben sem talált el, a lehető legtávolabb állt a valóságtól. Már csak azért is, mert a lány a saját neméhez vonzódik, de most éppen nincs senkije és nem is tervez kapcsolatot a közeli jövőben. Éppen ezt az űrt tölti be a zenéléssel, a zenekarral kapcsolatos intézni- és ötletelnivalókkal. A lány közben a telefonjával tizenkét fotót készít a közben már a peronra leszállt madarakról.

A galambokat egy ötéves kislány bámulja elképedve, soha nem látott ilyen közelről galambot. Ahonnan jönnek, a faluban nincsenek galambok, a városban most van először, számára most minden óriási, a madarak újdonsága, az épületek, a vonatok, utóbbiakat hosszan bámulja. Az egyik vágányra éppen tehervonat cammog be tohonyán, néhány vasutas közreműködésével. A kislány számára minden vasúti egyenruhát viselő ember mitikus lény. Számára a vasúti munkások kopott, olajos, elhasznált, de mégis egyforma színű ruhája is egyenruha. Mivel édesanyja spirituális beállítottságú, odahaza sokat hall az angyalokról. Elkopott angyalok, gondolja a vasúti melósokat nézve mind az öt évének bölcsességével. Édesanyja színes ruhákat válogatott az utazáshoz, mert ki nem állhatja az átlagemberek szürkeségét, ki akar tűnni. „Ne bámuld a bácsit” – sziszegi kislányának, majd közelebb húzza magához a gyereket.

A filozófusnak feltűnik a színes ruhás nő. Az egész jelenségről könnyen kitalálható, hogy nagyjából milyen beállítottságú: angyalos táska, angyalos kabát, telefonálás közben túl sokszor és túl hangosan mondja, hogy angyali áldás. A férfit alapjában nem zavarva az emberi gondolkodás sokfélesége. Közben megérkezik a fél órát késő személyvonat, felélénkül a tömeg. Van, aki káromkodva szidja a rendszert, van, aki szimplán csak örül. Színes embermassza, gondolja a filozófus, majd az égre emeli tekintetét. ♦