Liptai Adrienn: Ezek a fák

Gyakori, hogy egy alkotóművészt – legyen az festő, szobrász, vagy épp zeneszerző – irodalmi alkotások ihletnek meg. Vagy épp fordítva: tegyük fel, hogy az írót egy festmény, egy szobor, egy épület késztet alkotásra. Néhány napja újabb kiállítás nyílt a művelődési központ Ablak Galériájában. Ezúttal fotók láthatóak a vitrinekben.

Liptai Adrienn munkáit – március 2-ig – láthatja mindenki, aki a kulturális intézménybe tér be a színes programkavalkád valamelyikébe. Itt jegyzem meg, hogy ha innen nézzük, ez a galéria az a városban, amit gyakorlatilag a legtöbben tekintenek meg. Amilyen apró, olyan sokat látogatott.

Adrienn a Forte Fotóklub Vác tagja. Ezek a fák a kiállítás címe, és utalva az alkotóval, az alábbiakban olvasható interjú első soraira: ezúttal a váci fotóst egy irodalmi mű ihlette meg, mozdított meg benne valamit. Hat fotó látható a Madách Imre Művelődési Központ bejáratánál, mindegyiknek központi témája a fa.  Egészen pontosan: egy kivétellel a Vácon látható dunai fák. Hogy miért, megkérdeztem magát az alkotót. Aztán persze szóba került a fotózással való kapcsolata is.

Az Ezek a fák kiállításom címét Kosztolányi Dezső azonos című verse ihlette. Kedvelem ezt a verset, úgy érzem, hogy ez kiegészíti a fotóimat. A képeim a verssel együtt lesznek kiállítva. Nagyon kedvelem a fekete-fehér képeket, számomra sokkal több mondanivalójuk van, mint a színes képeknek. Valahogy arra késztetnek, hogy igazán, mélyen elgondolkodjak azon, amit látok.

A hat képből álló kiállításon téli, lomb nélküli, kopár fák láthatóak. Minden évszakban más arcukat mutatják és számomra csodálatos ez kopár, szürke arcuk is. Olyan elhagyatottak, szomorúak, de mégis ők hozzák az embernek a tavaszt, ahogy elkezdenek rügyezni és zöldellni.  Ezt szeretném néhány képben megmutatni. Ezen felül igazán jó lehetőség volt, hogy jött az árvíz és rengeteg ilyen fotót tudtam készíteni. Több alkalommal voltam ez idő alatt a folyóparton. Ijesztő látvány volt, ahogy a víz ural mindent, de egyben fantasztikus látvány is, ahogy a vízben, a semmiből kimagaslóan állnak ott a fák és várják, hogy elvonuljon az ár. Az összes kép Vácon, a Duna közelében készült, kivéve egyet, amelyiken a kereszt látható. Az a Kékestetőn került lencsevégre.

Honnan fakad ez a vonzódás a fekete-fehér fotózás iránt?

Mielőtt fotózni kezdtem volna, előtte is nagyon kedveltem a fekete-fehér képeket, fotókat, de igazán a tanulmányaim során kedveltem meg őket, ahogy belemélyültem a fotótörténetbe. Nagyon kedvessé vált számomra, hiszen minden onnan indult. Hihetetlenül izgalmas nézni azokat a képeket, amiket a régmúltban készítettek az akkori fotósok, hogy bepillantást nyerhetünk az akkori korba. Látja az ember, hogy mi van a képeken mégis a fantáziánkra van szükség, hogy eltudjuk képzelni: éppen mi történhetett ott, vajon milyen színű lehet éppen mondjuk egy ember ruhája. Vagy miért születhetett meg éppen az adott kép, milyen lehetett az adott háttér, miért volt fontos akkor azt a pillanatot lefotózni. Fontos számomra, hogy legyen a képnek mondanivalója. Szeretek több mindent belegondolni az adott fotóba, mint amit látok a képen.

Ezért olyan szívemhez közeliek a fekete-fehér fotók, mélyebb érzéseket keltenek bennem. Akár egy teljesen hétköznapi kép is. Arra sarkallnak, hogy használjam a fantáziámat. Természetesen a színes fotókat is kedvelem, de valahogy a fekete-fehérekhez sokkal jobban húz a szívem. Ezért is készültek ezek a fotók így, amelyeket most lehet látni a kiállításomon, hiszen ezeknek a csodálatos fáknak ezt a szomorú, téli mivoltát így sokkal jobban meg tudom mutatni. Nagyon kedvelem a természetet, fantasztikus csodákra képes, én pedig hihetetlen szerencsésnek érzem magam, hogy elkezdtem a fotózást és megörökíthetem ezeket. Rengeteg tanulás vár még rám a fotózásban, de minden percét élvezem.

Mi jut eszedbe a fákról, honnan a téma, ami a kiállított fotókat ihlette?

A fákról mindig az újrakezdés jut az eszembe, hiszen hosszú hónapokig csupaszon, szinte élettelenül állnak. Viszont mindig tudják, hogy jönni fog a tavasz és jönni fog számukra az élet, amikor csodálatosan tündökölnek majd. Az ember szívének csodálatos élményt nyújt amikor virágba borulnak és olyan akkor, mintha új erőre kapna minden, feltöltődünk élettel. Sajnos a mostani rohanó világban az emberek nem érnek rá ilyeneken elgondolkodni, pedig megérné. A fotózás is ezt nyújtja számomra. Kiszakadni kicsit a világból és elmélyülni a saját világomban. Ahol azt csinálhatom, amit igazán szeretek: fotózni, ahol megmutathatom, hogy én hogyan látom a dolgokat. ♦