Az utolsó bevásárlólista
Pénztárca, benne az utolsó bevásárló lista. Nemrég találtam rá. Tudtam, hogy mikre van szükség, de hagytalak, gondolkozz, intézd, diktáld az élet néha felesleges hozzávalóit. Addig is a léttel foglalkozol.
Amikor a cetlire írtam a dolgokat, már nem voltál jól. Általános, hétköznapi dolgokat beszéltünk meg, amikre szükség van nekünk, a macskáknak és a kutyának. A cetlire sorolt tételekhez így utólag hozzágondolok még pár dolgot, hátha kapok majd a boltban, zöldségesben, a csöppnyi barkácsboltban. Eljátszom újra a bevásárlás előtti átgondolást. Új tételekre gondolok, olyanokra, mint például: ezernyi ölelés, millió deka szerelmes suttogás, millió szeretkezés, hétezer tehervagon virágillat a teraszon. Ezer millió liter vasárnapi húsleves, ahogy csak te tudtad főzni. Ilyeneket. Érzékeny, de karakteres nő voltál, viszont érzékeny és karakteres angyalokra odaát is szükség van. A garázs mögötti kaspókba jó ideje belesavanyodott a csend, nem növekszik paradicsom, amit mindig neked termesztettem, különös odafigyeléssel. Már moha sem. Csak a süket, élettelen csend, hiányod csendje. Ismerős ez. A csend és a hiányod. Emlékek dudorodnak, csúcsosodnak ki a hiányodból. Leggyakrabban az elalvás előtti másodpercekben. Hirtelen kibukkannak, kiemelkednek, mint valami templomtornyok.
Kis falu a Börzsönynél, benne öreg templom, körülötte kőfal. A templom mellett országút, az mellett temető. Temetési beszédet mond valaki, búcsúztatót. Vékony, szinte kislányos, de mégis végtelenül érett hangját kihangosították, hogy hallják az öregek is. Együtt hallgatjuk, a szép hangú nőt, majd pár lépést elsétálok. Néha recseg a mikrofon, visszhangzik a búcsúztató, mintha a nő nagyon távolról beszélne, galaxisnyi messzeségből. Hallom én is az öreg templom mellett sétálva. A fagyos táj sebeit a kihangosított hang selyme takarja, a mondatvégi hangsúlyok fertőtlenítik a világot. Gyógyulok én is, bár beteg nem vagyok. A lágy mássalhangzók beépülnek a templom körötti kőfalba, azóta is ott vannak, a tavaszra várnak.
Amióta láttam a műanyag tulipánokat sírodon, néha én is ilyen régi templomnak képzelem magam. Rideg kövek egymásutániságának, télen elmondott imák végén kiröppenő csendes sóhajoknak, melyek feloldódnak a világban. Templom vagyok olykor, saját falaim vesznek körbe, mint ott a kis falusi templomot. A zömök fal köveiben ott rezeg minden ott elhangzott mondatod, mozdulatod, fájdalmad és szereteted.
Irigy vagyok a vén, apró templomra. Sokszor irigykedtem hozzád tartozó dolgokra. Irigykedni a paplanra, ami alatt aludtál, irigykedni az útra, amit néztél vezetés közben. Irigykedni a kanálra, melyet száddal érintettél, irigykedni a függönyre, mely eltakarta meztelenséged reggel, öltözés közben. Irigykedni a vízcseppekre, melyek tusoláskor gördültek végig bőrödön, irigykedni a köntösre, mely átölelte tested melegét. Irigykedni a macskákra, akik dorombolásukkal vigasztaltak, ha szomorú voltál. Irigykedni a világra, ahol felcsendült benne önfeledt, csilingelős kacagásod. És végül irigykedni a sírra, amely befogadott. Otthagyni az érintésem a rideg sírkövön, tudva, hogy szeretted az érintést. Remélhetőleg ott marad testem melege sokáig a síremléken, rábízom a holdra, rábízom a napra, a csillagok lendületére, rá a madarak röptére, rá a mindent átitató gondviselésre: őrizze meg neked sokáig. Aztán hűljön ki csendesen, hűljön ki, ahogy minden más is, amire irigykedtem veled kapcsolatban.
Itt vagy most velem úgy, mint régen. Ugyanolyan szófordulatokat használsz, mint én. Ugyanúgy káromkodsz, mint én, ha kicsit odasül a kacsacomb. Cserébe gyakran azon kapom magam, hogy ugyanúgy nézem a világot, mint te, mármint ugyanúgy pislogok kicsit félrebillent fejjel, mikor eltűnődök a világ csodáin. Nézem a szélfútta fákat, ahogy integetnek a hegyeknek, egy ismeretlen kisgyereket, ahogy felkacag. A csirkefarhát turbulens árváltozásait. A gazdájukhoz bújó kutyák farokcsóválásait. Elcsodálkozni a madarak röptén, az emberi kapcsolatok csodáin. Ilyenkor te vagyok én, én vagyok te. Aztán megint a csend. Az utolsó bevásárlólista csendje. ♦