Falu a városban, avagy gondolatok a túlfogyasztásról és a dögmelegről

Azzal kezdem, hogy végtelenül hálás vagyok a sorsnak, hogy ebben a pusztító melegben lehetőségem van behúzódni a hűvösebb szobába. Van innivalóm, munkám nem kényszerít olyan helyre, ahol felforrna az agyvizem, nem állok háztetőn, nem sütök naponta ezer palacsintát, nem fekszem szaunához hasonló kórházi ágyban.

Még hálásabb vagyok, hogy embernek születtem, képes vagyok helyváltoztatásra, nem várom a végemet egy fához kikötve, egy akváriumban vagy napos ketrecben árnyék vagy friss víz nélkül.

Hálás vagyok tényleg.

Néhány éve már melegebb van, mint amire korábban emlékezhetünk. De az is lehet, hogy a hőmérséklet közel azonos, csak kevesebb a természetes környezet, több a szintetikus építőanyag, a beépített felület, a vas, a beton, a szikrázó üveg. Begyűjtik a meleget ez egyértelmű. Nem tudom, az is elég, ha érzem.

Néhány éve figyelem a közvetlen környezetemben az embereket. Mindenki szenved, óriási változásokat azonban nem érzékelek vizuálisan. Talán annyi történt, hogy több lett a falakon a légkondis doboz, és felfutott az árnyékolástechnika területe.

Az egyik dolog, amire nem találok magyarázatot, mindenképpen az, hogy miért érezzük hasznosabbnak azt, hogyha többszázezer forintot a fenti készülékekre, tárgyakra költünk el, hogy átmenetileg lehűtsük magunkat. Egy nagyobb méretű facsemete megvásárlása azonban hosszú távú terveink között sem szerepelt soha.

Nem értem.

Talán az oktatás tehet róla, talán a neveltetés? Költői kérdés csupán, nincs kedvem az időmet pazarolni a pontos válaszra, mert helyette tettek kellenek.

Egy valamit azonban tudok, hogy a „dögmeleg”, mint jelenség, egyéni felelősséggel is párosul.

Korábban azt gondoltam, hogy nem tudok változtatni a klímán, nincs ráhatásom a globális felmelegedésre, egy fecske nem csinál nyarat.

Mostanában másképpen gondolom.

Egyetlen egy fa árnyéka, egy beültetett négyzetméter is életmentő lehet, ha éppen te tudsz a fa alá beülni, te érzed magad jobban tőle. Neked, itt a jelenben virágzik, termel az az egyetlen négyzetméter.

A minap eszembe jutott, hogy mennyi időt töltöttem el „erdőkerüléssel” , amikor kisiskolás voltam. A Naszály lábánál sétálgattam egyedül a kaszálatlan mezőn, nézegettem a bogarakat, figyeltem, ahogyan fújja az árvalányhaj szálakat a szél. Úgy együtt a sok fehér szál, mint a tenger hullámzott, csodás volt nézni, érezni a meleg nyár illatot. Még a gondolata is végtelen nyugalommal tölti el a testemet.

Most a városban élek.

A fejemben az van, hogy én magam egy „falu vagyok” a városban. Amerre éppen járok, a falu ott van a gondolataimban.

Nincs kertem, mégis van komposztálóm. Felmosó vederben gyűjtöm a záporesőt, egy otthagyott építkezés kerítésén nevelem az uborkát.

A konyhai hulladékot a komposztba öntöm, van házi gyártású és vásárolt rovarhotelem, méhlegelőm. Nagyjából húsz mini csemete várja az őszi hűvösöket, hogy szétszórva a városban egyszer végre felnőttek legyenek. Filléres befektetés eredményei.

Soha nem voltam különösebben természetvédő, nem végeztem iskolát, a józan paraszti eszem vezérel. Felfogom, hogy minden egyes ültetvénnyel hozzájárulok a teljes egészhez és ennek mérhető eredménye van, már a jelenben is.

Az eredménye az árnyék, a csupasz földfelszín helyett egy zümmögő kis színes szőnyeg, a konyhai hulladékból a komposzt, a földbe dugott termésekből a facsemete.

Továbbmegyek.

Az elmúlt 5 évben nagyon sok fát ültettem el, vagy adtam át ültetési célokra.

A teljesség igénye nélkül felsorolok néhányat:

2019-ben kb. 30 csemetét ültettünk el magánházak kertjében, de jutott belőle a CEMÜ-székház mögé az utcára, a Kertünk Bárba, a Szorgos Kezek házába.

Később, a COVID után került egy nagy adag pályázati forrásból az Árpád iskola udvarába, a Juhász Gyula iskola kertjébe egy almafa, hármat – négyet illegálisan ültettem el, óvodás gyermekek is kaptak ajándékba, további húsz még idén a földbe fog kerülni. „Ügyet”, nem csinálok belőle.

Ezek a növények életben maradtak. Ott vannak, kibírták.

Soha nem éreztem szükségesnek feltáblázni őket, szelfiket készíteni róluk, kampányolni ezzel a témával.

Most azonban kivételt teszek, mert túl sok a picsogás!

Egy átlagos városlakó vagyok a többi sok ezer mellett. Ha nekem nem jelentett problémát összehozni ezt a nagyjából 200 csemetét, neked sem fog.

Egy ember egy fa.

Tíz ember, tíz fa.

Ezer ember, ezer fa.

Ültess, ha gyermeked születik. Ültess egyet kegyeleti okokból. Ültess, ha megházasodsz. Ültess, ha elballagsz az osztállyal. Ültess, ha felvettek a főiskolára.

Nekem mindegy, végtelen ürügyet találhatsz, ha akarod.

Egyetlen dologra megkérlek azonban, ha eddig nem tettél semmit, legalább ne panaszkodj!

Rengeteg dologra költöttél az idén is, nagy valószínűséggel bizonyos termékeket túlfogyasztottál. Irdatlan mennyiségű szemetet gyártottál.

Úgy gondolom, hogy még a legkedvezőtlenebb élethelyzetű lakosok is megengedhetik maguknak, hogy elültessenek egy növényt a lakókörnyezetükben.

S ha a végső kifogásod az lenne, hogy tényleg nincs pénzem fára, írj nekem és adok.

Előre is köszönöm, saját magam nevében!

Szeretettel: Miléna (A fenti írás a Nutrifum Facebook oldalán olvasható) ♦