László Viktor kiállítása a Zsengélőben

A Váci Napló olvasói megszokhatták már, hogy kiállításmegnyitókról, könyvbemutatókról, egyéb kulturális eseményekről kevés kivételtől eltekintve olyan helyszínekről jelentkezek, melyeknek kimondottan az ilyen események a fő profiljuk. Most azonban olyan helyen jártam, ami eredetileg egy vendéglátóhely, amit azonban az üzemeltetők tovább gondoltak.

Verőcén, nem messze a Dunától és a vasútállomástól, utóbbitól pár perc gyaloglás után találjuk a 2021-ben nyílt Zsengélő Cafét. Hamar kiderül, hogy nem csak egy szimpla vendéglátóhely, hanem fontos találkozóközpont és közösségi tér lett kialakítva az egykori kerámiaégető műhelyből. Rendszeresen tartanak kiállításmegnyitókat, jazzkoncerteket, könyvbemutatókat, de lehetőség van részt venni filozófiai olvasókörön, gyerekprogramokon vagy épp kocsmakvízeken is.

László Viktor festményeiből nyílt kiállítás a napokban, aki Verőcén él, és aki egyébként tájépítész mérnök, kerttervezőként dolgozik. Ahogy mondja, a művészi látásmódot a munkájába is szereti belevinni és fontosnak tartja, hogy a képei mosolyt csaljanak az emberek arcára. Műveivel színt szeretne vinni ebbe a feszültségekkel teli világba. Ismerjük meg közelebbről László Viktort.

Mióta foglalkozol képzőművészettel?

Már gyerekkoromban szerettem rajzolni és festeni is, Később, körülbelül tizennyolc éves koromtól kezdtem el komolyabban rajzolni, festeni, akkor még csőtollal és akvarell technikával. Évekkel később pedig az olajfestészet felé fordultam.

Tanultad valamilyen módon a festészetet?

Az első időkben autodidakta módon igyekeztem fejlődni. Évekkel később találtam rá a Zebegényi Festészeti Iskolára, amit Csilléry Orsolya grafikusművész és férje, Fenyvesi Gábor festőművész alapított, mindketten művésztanárai a festőiskolának. Ha nem is rendszeresen, de járok az általuk szervezett foglalkozásokra, festőtáborokba, ahol tovább csiszolhatom a már meglévő tudásomat.

Miért pont az olajfestészet lett a továbblépési irány?

Az az igazság, hogy egy idő után kissé meguntam az akvarellt, az akrilt, éreztem, hogy váltanom kell, így jött az olajfestészet. Ez akkoriban volt, 2017-ben, amikor feleségemmel Verőcére költöztünk a fővárosból.

A Verőcére költözés mennyire változtatott az addigi festészeteden, milyen hatással volt rád, a stílusodra a település, a Dunakanyar?

Azóta kissé megváltozott a képi világom is, érezhetően jó hatással van rám a településen való élet, a dunai táj. Sok képemen meg is jelenik valamilyen formában a Duna. A hivatalos munkám mellet gyakran érzem, hogy jó lenne, ha több időt tudnék fordítani a festészetre, jelenleg néhány havonta készül el egy kép. Akkor festek többet, amikor festőtáborokban veszek részt, ahol az az egy hét csak a festészetről szól gyakorlatilag, azok termékenyebb időszakok. Ilyen táborban akár négy, öt képet is megfestek.

Milyen témaköröket szeretsz legszívesebben ábrázolni a vásznon?

Mindig azon vagyok az adott kép festése közben, hogy valami plusz is megjelenjen a képen. Legyen az egy fricska, egy kis geg, valami humoros képi ötlet. Célom, hogy valami kis vidámságot kapjon a befogadó, kicsit hökkenjen meg, a képet néző ember.

A Zsengélőben kiállított képek közül az egyiken egy repülő bálna látható. Ez kapcsolódik valahol az egyik ismert magyar zenekar régi slágeréhez? Mi ennek a képnek az üzenete, a mögöttes tartalma?

Nincs köze az említett slágerhez – nevet -, csupán annyi, hogy a feleségemnek és nekem is nagy kedvenceink a bálnák. Mert hatalmas jószágok és mennyire szelídek tudnak lenni. Szeretjük, hogy lassan, de határozottan mozognak, hogy mennyire kedvesek, kíváncsiak, amikor például közel úsznak egy búvárhoz. Olyanok szinte, mint a madarak, ahogy siklanak a vízben.

A kiállítás anyaga láthatóan úgy lett összeválogatva, hogy több alkotói korszakodat is láthatjuk, térben és időben is másfélék az egyes képcsoportok, stílusok. Hány évet ölel át a tárlat?

Egy kivétellel, az utóbbi három év képeit láthatják, akik betérnek a Zsengélőbe. Van például egy állatokat ábrázoló sorozat, de fontosak az egyedi képeim is. Egyébként már több mint tíz kiállításon láthatta a közönség a képeimet. Galériákban, kávézókban, főleg Budapesten, de volt Békéscsabán is önálló kiállításom. A Dunakanyarban ez az első ilyen. Azért is szerettem volna itt a Zsengélőben kitenni az utóbbi évek munkáit, hogy én is lássam magam, honnan, hová tartok. Persze azért is, mert több képen visszaköszön a Duna, a Dunakanyar. Nem utolsó sorban pedig azért is a Zsengélő, mert ennek a helynek a sajátságos, családias, baráti miliője sokkal jobban illik a képeimhez, mint egy nagyobb kiállítótér.

László Viktor kiállításának megnyitóját Barabássy Kende Firtos zongorajátéka tette még hangulatosabbá. ♦