Tájképek, csata után… – Elveszett illúziók, vakmerő remények

A Fidesz által konstruált Orbán-Gyurcsány-féle kétosztatú politikai felvilágnak befellegzett. Mindkét névadó felett – az általuk fémjelzett politikai alvilággal együtt – pálcát tört a látható és látens népakarat. Magyar Péter kézbesítette az ítéletet, amit egyelőre nem hajlandók átvenni. Orbán kitart. Egészen addig, amíg már nem a postás csenget neki… Gyurcsány is kitart. Egészen addig, amíg politikai szubkultúrává zsugorodó „élcsapata” maga alá nem temeti.

A Fidesz aktuális fiókpártjait és szabadcsapatait nem ide számítva, az ellenzéki pártok és pártfélék térvesztése alapvetően a pártvezetések-pártelitek kiábrándító tevékenységének következménye. A szocialista, szociáldemokrata, klasszikus liberális világlátások azonban – a képviseletükre vállalkozó pártok hiteltelensége ellenére – továbbra is tényezők a hazai közgondolkodásban. Az emberiség örök álmaihoz kötődnek – leválthatatlanok. Az ebben az ellenzéki világban fogant voksok jelentős része most a magát jobboldaliként definiáló Tisza Pártnál kötött ki, mert sokan – eszmei-politikai felfogásuk ellenére – ebben a szerveződő erőben látják a rendszerváltás reális lehetőségét. Terjed a felismerés, hogy az orbáni hatalmi stratégia, amely a nemzeti-politikai közösségépítést a kooperáció helyett a megosztásban látja, nem hazafiság hanem hazaellenesség. Jött valaki, akinek a szájából ez most elfogadhatóan hangzik, állítása igazát pedig nem az határozza meg, hogy veri vagy nem veri az asszonyt.

Hit a politikai feltámadásban 

Az ellenzéki pártok, pártimitációk szőröstül-bőröstül belesimultak a demokráciaölő illiberális rezsim kereteibe. Zavarosak az eszmei alapjaik, nincs világos önértelmezésük, ablakba tehető énképük, deklarált történelem- és társadalomfelfogásuk, nem vállalnak be identitást képző-erősítő tradíciókat. Nem képesek mozgósító erejű politikai stratégiát alkotni – lebegnek a semmiben. Megmosolyogtató, amikor elvadult neoliberális szónokok a magyar ugaron és belvárosi flaszteren – elvonatkoztatva tértől és időtől – európai egyesült államokról értekeznek, miközben már a szánkig ér a bűzös hazai rögvalóság. Önfelmentő alibi politizálásukkal beletöpörödtek a fideszvilágba. Fásultan szemlélik a tébolyult Fidesz-rezsim országrengető, nyakló nélküli tolvajlását, a köz- és magánerkölcsök intézményes rombolását, a nemzeti leépülés tragikus folyamatait. Tovább már nem palástolhatják, hogy a kormányzattal szembeni maszatolásaikkal inkább gátolják, mint segítik a hatalomellenes radikális társadalmi kezdeményezések kibontakozását. Alkalmatlannak bizonyultak a rendszerváltást követelő tömegek szervezésére, vezetésére. Délibábokká váltak a politikai horizonton. A belőlük sugárzó kilátástalanság robbanásszerűen termelte ki alternatívájukat. A történelem, a politika fintora, hogy június 9-én a szélsőjobboldali, despotikus, kelet felé oldalazó Fidesz-hatalom ellenzékének meghatározó ereje egy mérsékelt, középre húzó jobboldali, demokratikus húrokat pengető nyugatias politikai erő lett, amely a reményvesztett országban képes volt újraéleszteni a hitet, hogy a nép visszaveheti önrendelkezési jogait, lehetőségeit és feltámasztható a már eltemetett köztársaság

A Tisza Párt láthatóan olyan „népfrontos” gyűjtőpártként szerveződik, amely közös politikai, cselekvési platformot kínál az Orbán-ellenes, különböző eszmei-politikai indíttatású emberek számára. Hódít a gondolat, hogy a 2026-os országgyűlési választásokig az egyéni aspirációkat, pártorientációkat taktikai okokból átmenetileg érdemes sőt szükséges alárendelni a mind nyilvánvalóbb össznemzeti érdeknek: a NER-rel szemben győzelmi esélyeket felmutatni képes politikai erőközpont létrehozásának. Az ezen a megfontoláson alapuló választói akarat (remény) repítette 30%-os magasságba Magyar Péter virtuális pártját, amely az Orbán-rendszer leváltásának új politikai koncepcióját hirdette meg. Az Orbán-Gyurcsány dichotómia helyébe új ellentétpár, „egy az egy elleni felállás” épül: az egyik póluson az Orbán-féle NER, a másikon az Orbán-ellenes nemzeti-társadalmi egységfront áll.

Vác megmenekült

A NER nem más, mint a nemzeti széttartásra kitalált és fenntartott fideszpolitikai rendszer, a „keblemre magyarok, de ti innen táguljatok mellőlem” című nemzetkaszaboló stratégia megtestesítője. A váciak többsége nem hagyta magát belerángatni ebbe a fainmagyar világba, nem akar úgy táncolni, ahogyan a fideszes Imre Zsolt és zenekara húzza a vonót a rozsdás fűrészlapon. Az újrázó városvezetés részéről a „Rekord részvétel, rekord győzelem” hirdetése érthető lelkiállapotot tükröz. Ugyanakkor érdemes a jogos büszkeséget, éljenzést kordában tartani és hideg fejjel benézni a választási eredmények mögé, mert a túlzások könnyen tévelygéshez vezetnek. Két szerénységre intő tényezőről – amelyek egyértelműen befolyásolták a választások kimenetelét – mindenképpen érdemes szót ejteni.

Az egyik a leváltó hangulat. 2019-ben a civil dominanciájú ellenzék földcsuszamlásszerű győzelme alapvetően a Fördős-időszakkal szembeni leváltó hangulat következménye volt. A Matkovich Ilona polgármesterrel felálló új városvezetés élt a lehetőséggel. Javára lehet írni a képviselő-testület elmúlt ötéves hatékony működését, az önkormányzat pénzügyi konszolidációját, feszes gazdálkodását, a körzeti képviselők fokozott aktivitását. Eredmények születtek az útjavítás, intézményfelújítás, idegenforgalom, városmarketing terén, nem szűkült a kulturális kínálat, a közterületek gondozottabbá váltak, satöbbi. Kétségtelenül javult a városi közérzet. Mindazonáltal sanszos, hogy rezgett volna a léc, ha nem alakul ki ismét leváltó hangulat – ezúttal a rezsim ellen. Magyar Péter „semmiből” szerveződő példátlan politikai tömegmozgalmának kisugárzása érezhetően befolyásolta a váciak választói akaratát, lendített az „Összefogáson”.

A másik tényező a váci fideszesek kirívóan primitív, kontraproduktív kampánya. (Nem mintha a győztes produkció duzzadt volna a gondolatiságtól, kreativitástól.) Amikor az országot eluralja „az ég beborult, a fű kirohadt, az élet szar” elnevezésű felemelő életérzés, Imre Zsolték képesek voltak azzal fokozni az életkedvet, hogy aki nem rájuk szavaz, az a nemzethalál követeként világháborúra áhítozik. Aztán ott van a választási csalinak szánt váci híd nyomvonalának botrányos ügye, a munkásszálló-építésekkel kapcsolatos kettős beszéd, a komikus békepárti pózolás, meg a satöbbi. Nem volt bátorságuk (tudásuk sem), hogy felül írják a pártközpont hiteltelen, irracionális politikai üzeneteit, és nem tudtak (nem is akartak) kilépni a „nemzeti bajnokokból” (sic!) álló fideszes oligarchavilág rájuk is vetülő sötét árnyékából. Vereségüket nem a tehetetlen, romokban heverő váci baloldal vélt „szalámizó taktikája” (sic!), hanem diktatúrasimogató ideologizálásuk és városellenes revánspolitizálásuk okozta. Minimum humoros fideszes szájból ellenzéki szalámitaktikáról hallani, miközben a Fidesz-hatalom a társadalom tudatos szétszabdalására épül.

A „váci minimumról”

Az elmúlt választási ciklusban az önkormányzati testületi többség tagjai levedlették párt- és egyéb szervezeti (ál)arcaikat, és ha nem is temették el, de túlléptek belső érdekellentéteiken. Képesek voltak lokálpatrióta csapatként dolgozni, ami elősegítette, hogy a város élhetőbb arcát tudja mutatni. A stratégiai gondolkodás azonban háttérbe szorult, csakúgy, mint 2010 és 2019 között. Az elmúlt másfél évtized „csak megesett” Váccal, kilátások nélküli jelenekbe kapaszkodva jutottunk el a mába. A nép a mostani voksoláson megerősítette a régi-új vezetést, egyben megbíztatta, hogy a város szellemi potenciáljának egészére(!) támaszkodva újra pozícionálja Vácot, alkosson távlatos városépítési koncepciót. Azt is elvárja tőle, hogy kidolgozza az aktuális helyi közjó alapelemeit, a „váci minimumot”. Azaz a váci társadalom- és városfejlesztés közmegegyezéssel kialakított, rövid távú érték-, cél- és feladatrendszerét, amelynek az előttünk álló néhány évben iránytűként kell szolgálnia a helyi közéletet, a város polgárságát.

Ahhoz, hogy a város egy irányba húzzon, ami a váciak egyetemes érdeke, konszenzusra (konszenzusteremtő képességre és szándékra) van szükség. A fideszes testületi képviselők – és a mögöttük állók – most bizonyíthatják, hogy nekik valóban Vác az első és képesek pártérdekeken felülemelkedve, önzetlen lokálpatriótaként keresni a közös építés lehetőségeit. Számukra ez nem kis feladvány, hiszen Orbánék óvakodnak a társadalom egyesítésétől, menekülnek az ország állapotáról, a magyar közjóról, a nemzetépítési minimumról szóló valódi össztársadalmi egyeztetések elől és ezt az alapállást követelik meg a kockacukorért ágaskodó helyi embereiktől is. De láttunk már csodát, ne zárjuk ki, hogy mindezek ellenére kitörhet Vácon az együttműködés.

A jellem próbája a hatalom

A galamblelkűséggel nem vádolható, visszataszítóan szenteskedő Fidesz(-hatalom) mindent maga alá gyűrt, legfőképpen az igazságból, egyenességből, tisztakezűségből, együttérzésből táplálkozó erkölcsöt. Nem általános tanulság nélküli Paul Tillich német-amerikai keresztény egzisztencialista filozófus, evangélikus teológus gondolata: „A hatalom szeretet nélkül zsarnokság, a szeretet viszont hatalom nélkül szentimentalizmus, a hatalom a szeretettel együtt lesz igazságosság.” (D. K. I. – Illusztráció emoji) ♦