Szávai Attila: A tanévnyitó

Az iskola épülete, mint egy szigorú, önbizalomhiányos menetjegyellenőr mered az előtte felsorakozó gyerekekre. Néhány ablakba színes papírszalagokat akasztottak. Fúj a szeptemberi szél, a libegő díszeket a tornatanár nézi, elkapkodott sminkelésre emlékeztetik.

A tanévnyitó forgatókönyvét a magyartanárnőre bízták. Részben, mert nem volt kire sózzák ezt a feladatot, részben pedig, mert – ahogy azt az igazgatónő a nyári táborban a harmadik Martini után megállapította – az irodalomtanárok az emberi lélek valódi szakértői. Az épület bejárata előtti asztalsoron vasalt abrosz púposodik, ahogy befúj alá a szél. Az asztalnál ülő polgármester egy fekete mappával próbálja lefojtani a virgonc textíliát. Nem sikerül neki maradéktalanul. Az ünnepi beszédét tartalmazó műbőrmappát inkább maga elé húzza, majd zavartan igazít nyakkendőjén. Krákogását csak az asztalnál ülők hallják, mert a technikus véletlenül éppen lekeverte a mikrofon hangsávját a keverőpulton. Ám, ezt a technikuson kívül senki nem vette észre, a szakember maga elé enged egy félmosolyt. A polgármester mellett többek közt a tornatanár és az igazgatónő ül még az asztalnál. Mindannyian izzadnak, mert szeptember elején még jelentős tartalékokat hord a nyár.

A magyartanárnő áll a mikrofonnál. Mivel imádja, hogy szerepelhet, széles, kissé eltúlzott mozdulatokkal int az iskola előtti tér mellett várakozó nyolcadikos tanulóknak. Ezt látva az igazgatónő arra gondol, hogy legutóbb, mikor férjével az operába voltak, ott látott a színpadon ilyesmi karlendítést. A nyolcadikosok a jelre megindulnak, bekísérik az elsős tanulókat. Az iskolakezdők kissé megszeppenve lépdelnek be az előre megbeszélt helyre, a kamaszok legtöbbje a nyáron látott filmekből nyúlt le gyaloglási és nézési, fejtartási stílusokat. Lelkesen fényképező szülők és keresztszülők kísérik a menetet. Kóbor kutya szalad be a térre, bele a gyerekszagba, aztán a tér harmadánál megtorpan, visszafordul, kikocog. Néhány gyerek nevetni kezd. Az egyik elsős, aki mellett elszalad a lihegő kutya, a forró aszfaltra csöppent kutyanyálat bámulja. Szülők, nagyszülők, barátok, kíváncsiskodók állnak meghatott hunyorgással a tér körül.

A magyartanár megkéri a jelenlévőket, hogy hallgassák meg a Himnuszt. A kritizálásra hajlamos iskolagondnok magában jegyzi meg, hogy ha a tanárnő nem kérné meg erre külön a közönséget, akkor is meghallgatnák. Az iskolagondnok az egyik feldíszített ablakból követi az eseményeket. Hátratett kézzel, kitolt pocakkal dülöngél előre-hátra, mint aki egy olyan világesemény bennfentes elkövetője, szakértője, mely nagyban hozzájárul az emberiség fejlődéséhez. Hosszú barna köpenyének mellzsebében színes műanyagtollak sorakoznak, mint egy mindig jegyzetelni, tintával deszkára, vascsőre, tapétára jelölni kész szakember eszközparkja. A gondnok szakterületei a gondok, a gondokhoz, azok megoldásához pedig műanyag golyóstollak kellenek. Minden gyerek tudja ezt.

Felülről, az ablakból jól látni, hogy az egyik nyolcadikos lány ingerült, hirtelen mozdulatokkal próbál elhessegetni egy darazsat. Reggel, a készülődéskor vastagon vitt fel a nyakára a parfümből, amit barátjától kapott a nyáron. Minél inkább kapálódzik a duci lány, annál jobban izzad, tehát annál intenzívebb körülötte az émelyítő illatfelhő. A közönségből többen a kalimpáló, fehér ruhás alakot nézik, a duci lány igyekezetében három elfojtott nyögést hallat. A mögötte álló pattanásos kamasz fiú a lány melltartópántját nézi, miközben ágyéka környékén bizsergést érez. Nem lát összefüggést a cikázva repkedő darázs és a lány hessegető mozdulatai közt.

A magyartanárnő felkéri az egyik hatodikost, hogy szavaljon el egy verset. A hevesen izzadó hatodikos háromszor akad el a versben, de nem jön zavarba, nem nagyon érdekli, majd csak a végére ér valahogy, azt kész. A tornatanár, aki szerelmes a magyartanárba – folyton irodalmi, filozófiai, spirituális idézetekkel próbálja bevenni a nőt –, elégedettséggel nézi szerelmét, aki nem sokkal később épp a soron következő szavaló fejmagasságához próbálja igazítani a mikrofon állványát. A mikrofon begerjed, hangosan puffog, ahogy a magyartanárnő igazgatja. Az iskola körüli légkört betölti a buhogás. Közben fél szemmel a tornatanárra sandít, érzi, hogy meg van figyelve. Kissé elpirulva erősíti meg magában – az utóbbi két hétben immár hetedszer -, hogy kevés visszataszítóbb ember van egy nyomulós, minden pillanatban párosodásra kész medicinlabda szagú tornatanárnál. A közönség türelmes és meghatott. Ezt látva az igazgatónő elégedetten hátradől székén, odahajol a polgármesterhez, tesz néhány általános pozitív megjegyzést a rendezvényre. A polgármester miközben bólogatva az igazgatónőt hallgatja, lassú, simító mozdulatokkal igazgatja a nyakkendőjét, beleszagol a nő langyos leheletébe, kellemesnek tartja azt. Ezt felülről látva az iskolagondnok összeesküvéseken kezdi törni a fejét, azokban vagy a polgármester csábítja el az igazgatónőt, vagy galád módon éppen fordítva. Biztos, ami biztos, mobiltelefonjával készít egy fotót a jelenetről. A polgármester kopaszodó fejtetője élesen világít a képen, ahogy megcsúszik rajta a szeptemberi napfény. Közben az újabb szavaló odaér a versmondásban, hogy „amikor felnőtt leszek”. Az asztalnál ülő pedagógusok és városi elöljárók egyszerre gondolnak arra, amikor még gyerekek voltak.

Az igazgatónő feláll, diplomatikus mozdulatokkal megigazítja a kissé felcsúszott szoknyáját, majd kimért lépésekkel a mikrofonhoz közelít. Köszöntőbeszédében éppen ott tart, hogy „az elsős tanulók iskolai beilleszkedése”, mikor a duci lánynak végre sikerül megszabadulnia az őt támadó darázstól, helyreáll az univerzum békéje. Amikor a beszéd egy magasabb, emelkedettebb részén éppen ott tart, hogy „a gyermekek mindannyiunk jövői”, az iskolagondnok véletlenül kitörli az imént készített fotót. Ekkor a köszöntőbeszéd három másodpercnyi szünetében, mikor éppen lapoz az igazgatónő a beszédében, halkan lehet hallani az ablakból: „kurva életbe”. A mondatot összesen kilencen hallják. Az iskolagondnok zavarában kettőt hátralép, nem ő volt. Újabb szavalat következik, egy mindig felelni, dolgozatot írni kész, pedáns – mások szerint stréber – ötödikes jóvoltából. A versmondást sokan azért unják már az első versszaktól, mert tökéletesen van előadva. Zsebkendőbe törli könnyeit a magyartanárnő, ő készítette fel az ötödikest, aki eközben mélyen meghajol a közönség előtt, élvezi a tapsot, hosszan pózol a fotókat készítő édesapjának.  A polgármester következik, krákogva áll fel, hogy a mikrofonhoz lépjen. A mappáért vissza kell nyúlnia, mert a fekete műbőrtok nélkül indult el. Zavartan mosolyog a mappát készségesen felé nyújtó igazgatónőre. A férfi kivesz egy lapot, a mappát félreteszi, olvasni kezd. Nem sokakat érdekel a polgármesteri beszéd, lényegében a polgármestert magát sem, gyorsan írt pár általános gondolatot, mégse álljon kukán, ha szólni kell. Néhány, a mikrofonhoz közel álló iskolás és családtag láthatja a hegyes, kapkodós, férfias írással körmölt üzenetet a polgármesteri beszéd papírjának hátulján. Azt az üzenetet, amit a férfi az igazgatónőnek írt, majd mutatott meg titokban (miközben a hevesen izzadó hatodikos háromszor akadt el a versben): „Találkozzunk a cukrászdában este hétkor!”. ♦