Minden rendszerváltó szavazatért meg kell küzdeni – Vácott is
Alighogy kikeveredtünk a népi demokrácia bűvköréből, máris egy új dobozolású totális rendszer, az „illiberális demokrácia” építésére adtuk a fejünket. Magunkba áramoltatjuk az új igét, a rafináltan kiépített és működtetett diktatúra fondorlatos ideológiai magyarázatát, isszuk a rezsim ebből levezetett hazug, együgyű politikai eredetmondájának minden szavát.
Nincs mit szépíteni rajta, voksainkkal felhatalmaztuk a Fideszt, hogy elkövesse az ősbűnt: pártállamot építsen és párhuzamos társadalmat hozzon létre. Szavazatainkkal jóváhagytuk, hogy az új állampárt ideológiai-politikai-kulturális polgárháborúba vigye az országot. Szájtátva, tétlenül bámuljuk a halálugrást a „gazdasági és politikai szuverenitásba”: az unióból ki, az orosz és kínai érdekszférába be. Hagyjuk, hogy leköpjék ötvenhatot, hogy gyalulják önbecsülésünket. Engedjük belénk szuggerálni az új magyar virtust és nemzeti erkölcsöt: ha támad az ellen, például az orosz, nincs mese, ellenállás nélkül, feltett kézzel térdre kell ereszkednünk, mert „jobb szolgaként élni, mint szabadon meghalni”.
Zsákutcás egyszemélyi vezetés
A szavazófülkékben hozzájárultunk a társadalmi mobilitás befagyasztásához, ikszeinkkel részeseivé váltunk a szociális szféra, az egészségügy, az oktatás romba döntésének. Látjuk az út szélén hagyott milliók elszegényedését-elszegényítését, mégis némán figyeljük a védelmükre hivatott intézményrendszerek szétverését. Nem nyúlunk kapa után, amikor szembesülünk a tényekkel, hogy a „nemzeti bajnokokból” (sic!) álló oligarchia az ország javaiból gigászi párt- és magánvagyonokat halmoz fel, hovatovább egész iparágakat lop el. Ha felbukkanna a csodaszarvas, belőle is kolbász lenne. Engedtük, hogy ismét zsákutcába vigye az országot a kontroll nélküli egyszemélyi vezetés.
A rendszerváltás embere
Meggyőződésből, restségből, közönyből nem mondtunk nemet a lopakodó diktatúrára, amely önmagát felemésztve a végét járja, bár ez még nem mindenkiben tudatosult. Már semmilyen kommunikációs terápia, voluntarista gazdasági-társadalmi haditerv, nemzeti nagystratégia nem állíthatja talpra. A rendszer erkölcsileg-politikailag megbukott, ám ez nem jelenti, hogy a hatalomba kapaszkodva egy ideig ne tudná még továbbhúzni. Minél tovább agonizál, annál súlyosabb károkat okoz a nemzetnek, annál több romot hagy maga után. A remény, hogy ez a velejéig romlott országvezetés eltakarítható, a Tisza Pártban öltött testet. A nép elhiszi, mert el akarja hinni Magyar Péternek, hogy ’26-ra többséget tud kovácsolni. Belelátja, mert bele akarja látni, hogy ő a rendszerváltás régen várt embere. Az utca kinevezte politikai megváltónak, mert hinni akar valakiben, aki az ő nyelvét beszéli és akivel azonos a habitusa. Sebezhetetlen, mert annak akarják látni.
Szemezgetés a politikai takarmányból
A Tisza Párt támogatottságát eltérő politikai felfogású emberek közös akarata robbantotta 30% fölé. Széles körű, színes társadalmi egységfront bontakozott ki az Orbán-féle pártállam lebontására, a demokratikus viszonyok helyreállítására, a felelősök elszámoltatására. A ’26-os országgyűlési választások sorsdöntő jelentőségűek lesznek az ország jövőjére nézve. Minden rendszerváltó szavazatért meg kell küzdeni, egyetlen már meglévő vagy potenciális Tisza-szavazót sem lehet elidegeníteni, elbizonytalanítani. Magyar Péternek az a bejelentése, hogy egyetlen volt MSZMP-tag sem lehet a Tisza-párt tagja, nem segíti a szavazatszerzést. Sokak szerint nem Fidesz-mintájú élcsapatot, hanem politikai menedéket és feloldozást kínáló gyűjtőpártot kell építeni. A kritikus voksolás előtt szemezgetni a politikai takarmányból minimum disszonáns álláspont. Miért fogadható be az a most megtért vagy megbánást mímelő fideszes, aki lelkesen végig tapsolta az elmúlt másfél évtizedet, tégláról téglára építette az önkényuralmat, és miért kiközösítendő az a volt MSZMP-tag, akit az élet a ’80-as évektől (nem tegnaptól!) már jó néhányszor áthurcolt a „damaszkuszi úton”, aki a szocializmus után politikailag, szakmailag akart, tudott tenni az új világért, az országért, szűkebb pátriájáért és fellépett az Orbán-féle diktatórikus törekvésekkel szemben is? Ezeknek az elismerésre méltó embereknek a nevei Vácott is vég nélkül sorolhatók. A „nem lehet a ló annyira döglött, hogy ne lehetne megülni” című árnyékbokszolás a régmúlttal, a „népfrontos beütéssel” hasító Tisza-pártnak semmit nem hoz, viszont lojalitást és voksokat vihet. Érthető sőt szükséges a kimúlt vagy kimúlásra ítélt politikai tömböktől való elhatárolódás taktikája, de a pártépítést nem merev, életszerűtlen direktívák, hanem körültekintő, felelősségteljes párttagfelvételi aktusok révén érdemes szervezni, felügyelni, ösztönözni.
Ahány rendszerváltást a huszadik és huszonegyedik században előadtunk, annyiféle múltat teremtettünk magunknak. Gátlástalanul beleirkálunk a történelembe, kizárjuk-bezárjuk egymást, élvezettel ítélkezünk mások fölött. Álljon itt Sztevanovity Dusán nehéz veretűje: / Könnyű lesöpörni újra az asztalról, ami volt / Aztán kifaragni tűzpiros márványból, ami volt / Mégis változik egyre a múlt / Bajba kerül, aki jól tanult / Hát hány féle múlt van, ami volt // Nem kell, hogy elrejtsd a múltam / Azt, amiben részem volt / Nem kell, hogy átírd a múltam / Azt, ami csak pont úgy volt / Nem kell, hogy szégyelld a múltam / Ahogy volt, úgy volt /.
Szembenézés önmagunkkal
A 2010-es rendszerváltás óta „levegő nélküli szabad tér” épül, a „szabadság nélküli boldogság” fojtogató eszményét próbálják belénk szuszakolni. Ehhez különös leleménnyel gyártják a nyálkás politikai-ideológiai mítoszokat és sámánénekeket. Az önmagunkkal való szembenézés nem tologatható tovább és már kevés lenne csak annyit mondanunk: „ezt nem gondoltuk volna, nem ezt akartuk”. A politikai ellenzék árnyalatai és az elfajult hatalomhoz dörgölőző egyházak sem kerülhetik el az önvizsgálatot, viselniük kell a diktatúra kiépítésében akarva-akaratlanul játszott szerepükért az erkölcsi-politikai felelősséget. (D. I.)