Szembenézés önmagunkkal és a hatalommal

Alighogy kikeveredtünk a népi demokrácia bűvköréből, máris egy új kiszerelésű totális rendszer, az „illiberális demokrácia” építésére adtuk a fejünket. Magunkba áramoltatjuk az új igét, a rafináltan kiépített és működtetett diktatúra fondorlatos ideológiai magyarázatát, isszuk a rezsim ebből levezetett hazug, együgyű politikai eredetmondájának minden szavát. Nincs mit szépíteni rajta, voksainkkal felhatalmaztuk a Fideszt, hogy elkövesse az ősbűnt: pártállamot építsen és párhuzamos társadalmat hozzon létre. Szavazatainkkal jóváhagytuk, hogy az új állampárt ideológiai-politikai-kulturális polgárháborúba vigye az országot. Szájtátva, tétlenül bámuljuk a halálugrást a „gazdasági és politikai szuverenitásba”: az unióból ki, az orosz és kínai érdekszférába be. Hagyjuk, hogy leköpjék ötvenhatot, hogy gyalulják önbecsülésünket. Engedjük belénk szuggerálni az új magyar virtust és erkölcsöt: ha támad az ellen, például az orosz, nincs mese, ellenállás nélkül, feltett kézzel térdre kell ereszkednünk, mert „jobb szolgaként élni, mint szabadon meghalni”.

Zsákutcás egyszemélyi vezetés   

A szavazófülkékben hozzájárultunk a társadalmi mobilitás befagyasztásához, ikszeinkkel részeseivé váltunk a szociális szféra, az egészségügy, az oktatás romba döntésének. Látjuk az út szélén hagyott milliók elszegényedését-elszegényítését, mégis némán figyeljük a védelmükre hivatott intézményrendszerek szétverését. Nem nyúlunk kapa után, amikor szembesülünk a tényekkel, hogy a „nemzeti bajnokokból” (sic!) álló oligarchia az ország javaiból gigászi párt- és magánvagyonokat halmoz fel, hovatovább egész  iparágakat  lop  el. Ha felbukkanna a csodaszarvas, belőle is kolbász lenne. Engedtük, hogy ismét zsákutcába vigye az országot a kontroll nélküli egyszemélyi vezetés.

A rendszerváltás embere

Meggyőződésből, restségből, közönyből nem mondtunk nemet a lopakodó diktatúrára, amely önmagát felemésztve a végét járja, bár ez még nem mindenkiben tudatosult. Már semmilyen kommunikációs terápia, voluntarista gazdasági-társadalmi haditerv, nemzeti nagystratégia nem állíthatja talpra. A rendszer erkölcsileg-politikailag megbukott, ám ez nem jelenti, hogy a hatalomba kapaszkodva egy ideig ne tudná még tovább húzni. Minél tovább agonizál, annál súlyosabb károkat okoz a nemzetnek, annál több romot hagy maga után. A remény, hogy ez a velejéig romlott országvezetés eltakarítható, a Tisza Pártban öltött testet. A nép elhiszi, mert el akarja hinni Magyar Péternek, hogy ’26-ra többséget tud kovácsolni. Belelátja, mert bele akarja látni, hogy ő a rendszerváltás régen várt embere. Az utca kinevezte politikai megváltónak, mert hinni akar valakiben, aki az ő nyelvét beszéli és akivel azonos a habitusa. Sebezhetetlen, mert annak akarják látni.

Szavazatszerzés és pártépítés

A Tisza Pártot eltérő világlátású emberek közös akarata robbantotta rá a Fideszre és a megkövült, pórázon tartott ellenzéki pártstruktúrára. Folyamatosan bővülő és erősödő társadalmi egységfront jött létre az Orbán-féle pártállam lebontására, a demokratikus viszonyok helyreállítására. Erősödik a hit és az esély, hogy a túlhatalommal rendelkező, a választásokra rendre cinkelt lapokat előhúzó állampárt legyőzhető.

A ’26-os voksolás sorsdöntő jelentőségű lesz az ország jövőjére nézve. Napi politikai előnyszerzésből egyetlen megszerezhető rendszerváltó szavazatot sem lehet veszni hagyni. A népet – mint tudjuk – nem lehet leváltani. Ahány rendszerváltást a huszadik és huszonegyedik században előadtunk, annyiféle múltat és jövőképet teremtettünk magunknak. Gátlástalanul beleirkálunk a történelembe, kizárjuk-bezárjuk egymást, élvezettel ítélkezünk mások fölött. Az emberek sokféle történelmi-politikai fátumot, lelket rágó eseményt cipelnek, más-más jeleneket hordoznak, többféleképpen látják a jövőt, a kibontakozás lehetőségeit. De ha egyetértenek a jelenlegi legfontosabb nemzeti sorskérdésben, a kormány- és rendszerváltásban, életelőzményeiktől függetlenül valamennyiüknek helye van a Tisza-párt „népfrontos” választási szövetségében, a kormányzásra való felkészülés elősegítésében. Mindez nem mond ellent a kimúlt vagy kimúlásra ítélt politikai tömböktől való elhatárolódás taktikájának és annak, hogy a pártépítést körültekintő, felelősségteljes párttagfelvételi aktusok révén szükséges szervezni, felügyelni, ösztönözni.

Szembenézés önmagunkkal: „nem ezt akartuk”

A 2010-es rendszerváltással „levegő nélküli szabad térbe” zártak minket és ránk engedték a „szabadság nélküli boldogság” eszményét. Különös leleménnyel készülnek a hatalmat igazoló és népszerűsítő politikai-ideológiai mítoszok, torokhangra írt sámánénekek. Az önmagunkkal való szembenézés nem tologatható tovább és már kevés lenne csak annyit mondanunk: „ezt nem gondoltuk volna, nem ezt akartuk”. A politikai ellenzék árnyalatai és az elfajult hatalomhoz dörgölőző egyházak sem kerülhetik el az önvizsgálatot, viselniük kell a diktatúra kiépítésében akarva-akaratlanul játszott szerepükért az erkölcsi-politikai felelősséget. (2024. október 20. / D. I.) ♦