Szávai Attila: Őszi temetés
Ősz. A temető kapuja előtt a temetkezési vállalkozó emberei dohányoznak. A ködről beszélgetnek, és a jó disznósajt összetevőiről. Egyikük össze is foglalja: a jó disznósajt olyan sűrű és szaftos, mint a vastag téli ködök. Ekkor veszi észre egyikük a lassan araszoló kocsisort. Harangoznak, pedig nem egyházi temetés lesz. A temetésen résztvevők, mint egy lassított felvételen, elgyalogolnak az autóktól a sírig, egymástól kellő távolságban megállnak.
A búcsúztatón résztvevők egyike egy hórihorgas férfi (villanyszerelő és a helyi horgászegyesület alelnöke testtartásában is van valami egy hosszú, kapástól meggörbülő horgászbotból) a szomszédos sírfeliratokat nézi, hogy addig is csináljon valamit, amíg az általa utált elhunytat méltatja az angyalhangú anyakönyvvezető. Nem gyászol, nem is hozzátartozó, csak a felesége mondta neki, hogy mivel utcabeli, illik valakinek elmenni a családból. Még a ruháját is kikészítette, kivasalta, kikefélte. Utóbbi egy laza szóviccre sarkallta a férfit a keféléssel kapcsolatban, de az asszony kuncogva leintette, és a kegyelet felé fordulás hangsúlyozásával csitította a férfit. A villanyszerelő náthás, ami gyakori köhögésre ingerli. Természetesen a gyászbeszéd azon részeinél, amikor a hatás kedvéért pillanatnyi szünetet tart a hivatali nő. A görbe hátú férfi a második ilyen szünetnél a ravatalozó mögötti budiajtót figyeli feszülten, valaki nyitva felejtette. Igyekszik az elfojtott köhécseléseit olyan ütemben kiengedni, ahogy a nyitott klozetajtót csapkodja a szél. A harmadikra egészen pontosan találja el a ritmust.
Valami nehezen érthető okból a közeli hozzátartozók ragaszkodtak ahhoz, hogy a búcsúztató szövegében meg legyen említve a tény, miszerint az elhalálozott gyűjtötte a zsebrádiókat, és volt, mikor (családi, vallási és állami ünnepnapokon) elvonult, bezárkózott és az összeset bekapcsolta, mind a harminckettőt. Mindet más állomásra állította, és ott ült abban a recsegő zajkásában, rádiós hírek, mulatós zenék, vitaműsorok, popslágerek és időjárás előrejelzések orgiájában. Hátradőlt a foteljában és mosolygott. Kisgyerekek is álldogálnak a sír körül. Fázósan toporognak, nem értik, miért kell szomorúnak lenni, és miért kell kiöltözni. Az egyikük hosszan a közeli fát nézi, amin varjak ülnek. De jó lenne megzavarni őket, gondolja. Az egyik kislány egy angyalszobrot bámul a szomszéd síremléken, közben a búcsúztató beszédet olvasó hivatali nő hangját hallgatja, és arra gondol, tuti, hogy ilyesmi hangjuk lehet az angyaloknak is, mint annak a szép néninek. Sőt, talán az a néni egy földre szállt angyalka, akit kirendelt a nagy égi hivatal, hogy szépen elbúcsúztassa a halott rokont. Az autója rendszáma is NGL, azaz angyal, fejezi be a gondolatmenetet a gyermek. Mellette álldogáló kishúga a temető melletti fákat nézi, a csupasz ágakat, mintha a gyökérzetük lenne most a föld fölött. Elképzeli, ahogy éjjelente valami óriás kiveszi a barna leveles fákat a földből, hogy aztán fejjel lefelé visszadugja azokat ugyanoda. Nem jut tovább az elgondolásban, mert a budiajtó csapkodása kizökkenti.
Néhány kamaszlány is van a gyászolók között, sötétebben és vastagabban festették ki a szemüket, mint egy átlagos szüreti bálon vagy a helyi diszkóba. Bizonyos fiatal lányok hajlamosak túljátszani a pozíciójukat a világban, a társadalomban és az univerzumban: így a temetés napján eljátsszák, hogy ők azok, akiknek meghalt az anyja-apja-férje-húga-bátyja-nagynénije-nagyszülője. Próbálnak ők lenni a legszomorúbbak, a temetés napján mindenhol az elmúlást, a halált látják, még egy régi kelet-német pornófilmben is. Számukra minden útszéli gázárok egy kiásott sírgödör, minden doboz és tartály egy koporsó. Az alvó macskát tízpercenként felkeltik, hogy meghalt, vagy csak alszik-e az állat. Azon törik a fejüket, hogy vajon mennyire lennének a szülők, rokonok, ismerősök és a fél megye szomorú abban a nem várt esetben, ha meghalna. Meddig gyászolnák őt. Ennél a pontnál szokták elsírni magukat a temetésen. Persze a szomszéd néni meghatódik: milyen szép, hogy a lány így megkönnyezi az elhunytat, de rendes gyerek ez. A temetések alkalmával a láthatatlan kezek felcsavarják a hangerőt a varjakon, vagy a fekete madarak csak hangosabban károgják meg egymás között a látottakat, ki milyen autóval jött, kin milyen ruha van, mennyi koszorút kap majd az elhunyt. Plusz az időjárást és a személyes viszonyaikat. Varjúvariációk több témára. Aztán elülnek egy sárgaleveles fán a temető mellett.
Vannak az örök késők. Későék, nevezzük így őket, akik persze ilyenkor is későn érkeznek, már szól a gyászzene, mikor nagy garral begurulnak a temető parkolójába. Az apa úgy berántja a kéziféket, akkorát reccsen a szerkezet, hogy a gyászolók fele azonnal a nagy kapkodásban lefulladó autó irányába fordítja a fejét. A férfi közben azon gondolkodik, hogy illik-e integetni ilyenkor az őket bámulóknak, végül elveti ezt a lehetőséget. Valami homályos nagymamai okítás jut eszébe, hogy nem illik temetőben integetni. Sose értette, miért nem. Aztán eszébe jut, hogy a késést majd a családja női tagjaira fogja. Akik elpipiskedték az időt a fürdőszobában. Felesége arra gondol, miközben az autóból való kiszállást követően hosszú téli szoknyáját húzkodja, hogy a késésért természetesen a férfit teszi majd felelőssé. Aki nemcsak az udvarból, de még a garázsból sem állt ki időben a télen amúgy is nehezen, köhécselve induló öreg autóból. Mindketten a menekülési utakat keresik a szégyen elől, mit mondanak majd a halotti toron, ha kérdezik a rokonok. Zavartan krákognak. A lényegre, tehát a halottra, egyikük sem gondol. Ahogy ellépdelnek Későék a sírok között, a kőangyalok mintha mosolyognának a sűrű, párás temetőben. Beállnak Későék a gyászolókhoz, ügyelnek a kellő távolságra. Az előttük állók cipő- és csizmasarkait nézik, mintha onnan jönne a megváltás.
A halottat a falu nagy része ismerte életében, de akik nem hallottak róla (a néhány éve beköltözöttek, vagy ahogy az egyik polgárőr szokta nevezni őket: beszivárgók) azok is tegezve emlegetik ilyenkor a Janikat, Feriket, Marikat és Katikat, ha szóba kerül a haláleset. Láttam a papírt az ajtón, szól az egyik vásárló a zöldségeshez, hogy meghalt a Feri, de mivel ez a tegeződés nem teljesen tiszta és őszinte, nem néz a zöldséges szemébe, inkább közben a pultra kitett, mérésre váró lila hagymákat nyomogatja. A zöldséges és általában a falusiak érzik, tudják ezt: a friss házasulókat és a friss halottakat könnyebben tegezik az azokat amúgy nem ismerők, mikor pletykálnak róluk. Most is van néhány ilyen ember a temetőben. De inkább gondolnak arra, hogy otthon elzárták-e a gázt a kotyogós alatt, mint az elhunyt vélt vagy valós erényeire és hibáira. A téli hideg betelepszik a nehéz esésű, régi, ritkán hordott férfikabátok alá. Az érzékenyebb, viszont gyengébb jellemű férfiak a temetés előtt is bedobtak egy pálinkát a kamra rejtekében, amíg az asszony öltözött a szobában. Az erős és tapasztalt asszonyok persze megérzik ezt a sunnyogást, radarszerű hallással neszelik meg a kamraajtó kiscicányi nyikordulását, majd a krákogást és kisomfordálást néhány másodperc múlva. De nem szólnak ilyenkor a férjre, nem csinálnak patáliát. Az érzékenyebb, viszont gyengébb jellemű nők arra összpontosítanak ilyenkor, hogy a temetésen milyen arcot fognak majd vágni, elpróbálják a tükörben a gyász keserű merengését a sír felett. Azt is gyakorolják kicsit, ha beszélni kell a közeli hozzátartozókkal, ne legyen eltúlzott se a sajnálat, de ne legyen túl szívélyes sem a köszönés. A régi, torzult tükörképet adó tükrök azt nem mutatják, ha szívből közeledik az ember az ilyen szituációkhoz, nem szükséges elpróbálni és begyakorolni a mondatokat és mozdulatokat.
A falu házai fázósan összebújnak az őszi párában, a temetődombról szinte csak a kémények látszanak, mint vízből kimeredő vízipipák. Az őszi macskák lassabban gyalogolnak a járdán, a kutyák mozgástere a kutyaól, a lábtörlő és a táplálékot tartalmazó edények közötti Bermuda-háromszögre szűkül. A lábtörlők megmerevednek, mint a régi, kellemetlen beidegződések és tévképzetek. A falusi templomok padjaihoz odahűlnek a milliószor elmondott imák. A régi síremlékek már kissé megdőltek az idő, az emlékek és a nehéz őszi ködök súlya alatt, megfakultak a halottakról készült és a síremlékbe épített utolsó műtermi fotók. A képeken szép ruhák, szigorú tekintetek. ♦