Madár Eszter: Lendület

A verőcei Zsengélő Café-ban Madár Eszter grafikus, festő, tipográfus festményei láthatóak. Önmagáról így vall az alkotó: A magam útját jártam mindig. Nem követtem, nem utánoztam senkit. Talán eltévedt az ecsetem olykor, de úgy gondolom, minden színre, vonalra szükségem volt ahhoz, hogy „hazaérjek”. Ma, amikor az ecsetet simítom a vászonra, otthon vagyok.

Kérdeztem őt a kezdetekről. Elmondta, hogy nagyjából négyéves lehetett, amikor édesapja megdicsérte egy kusza fenyőerdőt ábrázoló rajzát. Azóta szívesen rajzol, innen ered a képzőművészettel való kapcsolata, ez lett később a fő „kommunikációs eszköze”. A kiállítás címe Lendület, mely találó, hiszen a kiállított képeken dinamikus, lendületes ecsetkezelést láthatunk. Miért pont lendület? Madár Eszter szerint lendület nélkül semmi nem megy. Addig dolgozik, amíg ez tart benne. Mindegy számára, hogy könyvtervezésről, festésről, kertépítésről vagy gyereknevelésről van szó: lendület, akarat, fantázia, szárnyalás kell ezekhez. A Verőcén látható művek olajfestmények, melyek vászonra és farostra készültek. Azt is megtudtam, hogy kik voltak hatással a művészetére. Hatással volt a fejlődésére Lengyel Györgyi, aki az óvónőképzőben megtanította a linómetszés technikájára. Az első kiállítási anyaga is ezzel a technikával készült, az alkotásokat a MOM Kulturális Központban láthatta a közönség. A másik nagy „hatás” egy találkozás volt. Zimonyi Tibor költő verset írt egy linómetszetéhez. Esztert megdöbbentette, hogy valaki így átérezheti azt a hangulatot, amiben a linó készült. Sokáig így „kommunikáltunk”, ő írt, én rajzoltam, én rajzoltam, ő írt. – mondta Madár Eszter.

A Zsengélőben látható kiállítást Bene Zsuzsanna irodalombúvár, tanár, a gödöllői Ad Hoc Színház tagja nyitotta meg. Eszter és Zsuzsanna régi barátok. Ez a megnyitóbeszéden is érezhető volt. Elhangzott, hogy a történet úgy kezdődött, ahogyan a magyar népmesék kezdődnek: egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kislány. Tele szorongással, félelmekkel és a világ iránti kíváncsisággal. Gyakran alulértékelte önmagát, sokáig nem hitte el, hogy tehetséges. Az élet aztán bebizonyította, mi mindenre képes. A fiatal felnőttként vállalt (olykor rákényszerített) feladatok megedzették a lelkét, és ráébresztették, hogy csakis az tekinthető valódi sikernek, amit saját magának teremt meg az ember. Csakis a lélek legmélyéről érkező képek és gondolatok tudják megmutatni egy ember igazi arcát, megsimogatni a lelkét, bizonyítani valódi értékét és tehetségét.

Bene Zsuzsától megtudhattuk, hogy Eszter lelke színes, csodálatos, olykor fájdalmas, kimondhatatlan dolgokkal volt tele, már gyermekkora óta. Szépséges, mozgalmas képek voltak, melyek izgatott boldogságot idéztek elő benne, és papírra, fára kívánkoztak. A megjelenítés technikáit is maga álmodta meg, nem kellett tanulnia, hiszen mindig a lelkében éltek. Akadtak, akik próbálták terelgetni bevett, megszokott, elfogadott stílusok felé, de ő nem hagyta. Pontosan tudta, mi az, ami az ő egyéniségéből fakad, lelkének igaz, belső rezdüléseit mutatja meg, és nem a mások elvárásai szerinti megfelelésről szól.

Amikor Valkón megismerkedtünk, engem azonnal elvarázsolt az a világ, melyet Eszter teremtett, képein megfestett. Én ezeket az otthonában láttam először. Lenyűgözött a hitelesség, az a finom szépség, ami áradt belőlük. Akkor még nem tudtam (de hamar felismertem), hogy Eszter különleges ember, akinek életében érvényesül a „nomen est omen”, vagyis a „nevem a végzetem” törvény…Eszter olyan madár, aki könnyedén, tisztán és szabadon repül, csakis a lelkiismeretének és a tehetségének engedelmeskedve. A neve is arra predesztinálja, hogy szálljon, olyan magasságokba, ahová nehéz eljutni, de meg kell próbálni, szabadon és könnyedén…mert nincs más alternatíva, mert erre született. Ahogy képeinek csodálatos alakjai is. – hangzott el a kiállításmegnyitón. Jenes Barnabás Cseh Tamás-dalokkal mélyítette a megnyitó hangulatát.

A kiállítás december 31-ig tekinthető meg. ♦