Az évezred utolsó évtizedében Vácott több környezetvédelmi programot elindítottunk, amire egy szennyezett város tiszta környezetre vágyakozó polgárainál partnerségre találtak. Talán az idén pont a 30. tavasszal rendeztük meg az adj egy napot a ligetnek programot, amit ugyan két napra terveztünk, de az esőzések csak a pénteki napot adták meg számunkra. Érdekes az akkor és most összehasonlítás, mely nem csak a mostani programot ismerteti, hanem rámutat a környezetvédelemhez való viszonyunk változására is.
A program apropója azóta is a húsvétra való felkészülés a Liget tavaszi nagytakarítása. Akkor még elsősorban a terület tulajdonosa, az egyház igényelte a szorgos kezeket, mert egy ilyen tavaszi munkát nem győzött volna megvalósítani a híveik segítségével, akik hatvanan-hetvenen az atyával együtt végezték a tavaszi munkákat. Ebben fontos szerepet játszott dr. Stella Leontin atya, akinek a hívei nagy lelkesedéssel vele együtt végezték a munkákat. Ma már nincs állandó atya, aki itt lakna és folyamatosan tartaná a kapcsolatot a templomba járókkal és összefogná őket, így csak egy-két emberre számíthatunk a munkák során.
30 éve is helyi védettségű természetvédelmi területként volt nyilvántartva a liget, de annak tulajdonosa az egyház a város segítségét kérte a fenntartásában, hiszen ezt a területet nem csak a templomba járó emberek, hanem a város lakossága is használja sportra, horgászatra, kirándulni, ünnepelni, vagy csak itt jár keresztül az azóta épült bevásárló központokba. A törvény változásával a természetvédelmi területeket nem a gazdájának kell fenntartania, hanem annak, aki védelem alá vette. Így a városra maradt a nemes feladat és az egyháznak nincs vele gondja, jogilag kivonult a fenntartási munkákból.
A Liget állapota 30 évvel ezelőtt sokkal jobb volt. Azóta csak az enyészet nyomai szembetűnőek. Hiába készítettek a tájépítészek rehabilitációs tervet a pénz és az akarat hiánya miatt még a fenntartására sem áldoz sem a város, sem az egyház amennyivel az megvalósítható lenne. Nincs pénz, mondják, miközben néhány száz méterre a város folyamatosan gyarapodik. Továbbra is veszélyben, sötétben lehet csak átkelni rajta. A kukákat és a padokat letörik, ellopják, komoly gondot okoz a területet keresztező földút rodeó pályaként való éjszakai gátlástan használata, mely nem csak a közbiztonságot rontja, hanem az utak állapotát is életveszélyessé teszi. Jelenleg is azt a földutat használjuk, amin még 100 évvel ezelőtt itt a lovaskocsik jártak. De ők legalább rendeltetésnek megfelelően használták. Ma több olyan bejárat is kialakult, amit egy-egy nagy kő kihelyezésével le lehetne zárni és elejét lehetne venni a vandalizmusnak, de sem a város, sem az egyház nem tartja ezt feladatának, pedig ez nem igényelne nagy anyagi ráfordítást. A jelenlegi vezetők talán már nem is tudnak a tájrehabilitációs tervekről, melyek azóta is a fiókban porosodnak.
A fák kiöregedtek és a viharok évről évre megtépázzák őket, veszélyessé válnak. Egy-egy vihar után az önkormányzat próbálja menteni a menthetőt, de ez csak az életveszély megszüntetésére elég. Dr. Beer Miklós püspök atyával a lakosság segítségét kértük, a japánakácok újra ültetését elindítottuk, melyet a város és civil szervezetek (Környezetvédelmi Egyesület, Szavad Egyesület) is támogattak. Áttörést a kiöregedett fák eltávolításával és újra telepítéssel lehetne elérni, de annak költségeit nem sikerült előteremteni.
A leépülés jelei a csodatévő források környékére és a szebb napokat is megélt templomkertre is kiterjednek és mennél tovább tart a folyamat annál több pénz kellene hozzá, hogy a mai helyzet visszatérjen akár a 30 évvel ezelőtti állapotra. Volt, hogy már révbe ért volna a rehabilitációra beadott Norvég Pályázat, de akkor döntöttek úgy, hogy az ország kilép ebből a pályázati lehetőségből is. Ma már nincsenek olyan pályázati lehetőségek, ahol akár egy jóérzésű civil szervezet megpályázhatná a terület rehabilitációját. Már rég eldőlt, mi az, amit felkarolnak és amit otthagynak.
A város a jeles napok alkalmából lekaszálja a füvet és permetezi a megbetegedett gesztenyefákat, levágja a veszélyes ágakat, de emellett még sok minden hiányzik az állapot megőrzéséhez.
Kezdetben a lakótelepiek a misére járókkal együtt kijöttek a ligettakarításra és együtt dolgoztak. Azóta megfigyelhető az elidegenülés. Mindenki rohan, senkinek sincs ideje, mondják. Még a saját dolgaikat sem tudják elvégezni a megélhetést igénylő túlmunkák miatt és az az igazság, hogy amikor pihenésre vágynak, már inkább beszálnak az autóba és elmennek egy közeli plázába, ahol megfizetik a felszínes szórakozást és melegben csillogásban főzés nélkül is hozzájuthatnak a családi ebédhez, ami pont elég ahhoz, hogy jóllakjanak és az állandó zsivajban nem is kell odafigyelniük már egymásra, nem jutnak felszínre a problémák. Szerencsére akadnak, akik még a zöldre, a csendre, a Ligetre vágynak és a Ligettakarításra eljön egy maroknyi csapat akik fontosnak tartják azt, hogy együtt valami jót alkossanak.
Reggel egy kutyát sétáltató polgár megszólított a sok gyereket látva, akik a Ligetben serénykedte. Jó-jó, hogy itt takarítanak (mondja), de ezt a gyerekek nem tudnák éjszaka csinálni, amikor nem zavarnák őt a kutyasétáltatásban, mert a kutyája rossznéven veszi ezt a nagy nyüzsgést. Ilyen is van.
A program kezdettől az iskolák, a diákok segítségére alapozott, ami szerencsére mostanig megmaradt. Ez persze elsősorban a pedagógusok munkáját dicséri, akik bevállalnak egy délelőttöt és elhozzák a ligetbe a diákokat, akik segíthetnek a szépítésében. Nyilván a diákok sem jönnének maguktól, mert ez már nem az ő közegük, telefon nélkül nem is tudnának itt mit kezdeni magukkal, de a tanáraik bevállalják ezt a kalandot. A gyerkőcök eleinte tanácstalanul nézegetik a kerti szerszámokat, és nem értik mi közük ehhez az egészhez, de mire belemelegednek, elfelejtik a telefon adta lehetőségeket, kitárul előttük a tér, ahol mozoghatnak, hangoskodhatnak és kialakulhat a közös együttlétnek egy új kalandot rejtő formája.
A programra szinte minden általános iskola ellátogat és zeng tőlük a környék, ahol a gereblyézés és a száraz ágak és a szemét összegyűjtése mellett lehetőség nyílik egymás után szaladgálni, amit régen fogócskának neveztek. A középiskolák jelenléte nagyobb kihívás, mert az igazi „versenyistállók” azt mondják, hogy ide tanulni és nem lógni, meg alantos munkát végezni járnak és hamar visszautasítják a felkérést, vagy azt mondják, hogy a középiskolás, ha úgy gondolja jöjjön el magától szombaton és dolgozzon a közért, ha akar. (Melyik diák az, aki úgy gondolkodik, hogy az egész heti tanulás után a telefonnal való magányos együttlét helyett elindul az ismeretlen közösségi munka felé? Hát, nagyon kevés.)
Mégis harminc éve is és most is vannak olyan középiskolás tanárok, akik bevállalják, és egy péntek délelőttön sutba dobják a rendtartást és eljönnek a diákjaikkal a Ligetbe. Nem is gondolják, milyen sokat tudnak segíteni ezzel. A „Mezősök”, akiknek szakmába vág, metszik az út menti cserjéket, a „Kerisek” az egész kerékpárutat megtakarítják a szeméttől, a „Konzisok” a hangszerek helyett a szárat ágakat veszik kézbe, hogy kihordják a fák közül és aprítékot csinálhassunk belőle. És amikor elfáradtak kinyitjuk a templomot, bekapcsoljuk az orgonát és a zeneművészek közül mindig vannak valakik, aki a pihenő társaik mellett a billentyűkhöz ülnek és ünnepi hangzást visznek a falak közé.
Ilyenkor a zenét hallgatva úgy érzem, mégis van remény, a tanárok mégis segítettek és a sok gyerekkel mégis sikerült jót tennünk ismét.
Meddig lehet ezt még csinálni? Talán újabb 30 évig? Félő, hogy már nincs újabb 30 évem, hogy évről évre szervezzem a diákokat a ligetbe. De vajon a ligetnek még van harminc éve, hogy fennmaradjon és ne menjen teljesen tönkre, vagy ne épüljön helyette lakópark vagy pláza? És az embereknek lesz még akaratuk harminc év múlva arra, hogy elhagyják a csillogó falansztereiket és kijöjjenek a zöldbe sétálni, szaladgálni, egymást ölelni? Lesz akkor még erre akarat? Tudunk még harmincszor ligetet takarítani úgy, hogy elhisszük: azok a vezetők, akik tehetnének érte, a harmincegyedikre meggondolják magukat és megállítják a város tüdejének a leépülését?
Ha igen, akkor azt kérem siessenek! ♦