A ’90-es rendszerváltást követő „új világban” a baloldali és liberális színekben mutatkozó pártalakulatok nem találják a helyüket, a mai napig nem tudnak mit kezdeni az „ajándékba kapott” kapitalizmussal, a szocializmus utóhatásaival, Trianon örökségével, a nemzettudat problémáival, az egyházakkal való együttélés-együttműködés dolgaival, a közös jövőépítéssel –, hogy csak néhányat említsünk a feldolgozatlan, vagy kevésbé feldolgozott sorskérdések közül. De ezekben az ügyekben a magukat konzervatívnak, kereszténydemokratának beállító pártok, egyéb képződmények sem képesek érdemleges, részérdekeken túlmutató álláspontokat kiszenvedni magukból.
A mi Arturo Uink
A társadalom három és fél évtizede folyamatosan és fékezhetetlenül sodródik a történelmi kényszerek és a politikai ösztönvilág viharaiban, s bár az unióba való belépéskor joggal gondolhattuk, hogy rátaláltunk a jövőbe vezető útra, ma már ezt is képesek vagyunk megkérdőjelezni. Csak idő kérdése volt, hogy a zűrzavaros, morálisan és politikailag folyamatosan mérgezett, megnyugtató jövőképek nélküli valóságunkban „mikor jelenik meg valaki a kertek alatt”. A mi Arturo Uink – hosszas rejtőzködés és felkészülés után – 2010-ben ugrott át a kerítésen, és azóta is egy őrült ember energiájával tapossa a vetést, a demokráciát, mit sem törődve az ország általa előidézett tragikus állapotával, a társadalmi-politikai robbanás fenyegető veszélyével.
A keserű, de gyógyító pirula
Az MSZP a váratlanul ránk zúduló tőkés gazdasági-társadalmi viszonyok között – három „balliberális” kormányzati ciklus dacára – máig nem tudta kiforrni magát egy szilárd eszmei alapokon álló, jövőformáló erővel bíró baloldali párttá. A 2010-es évek elejéig még úgy-ahogy vitte a Kádár-korszakból kinőtt nemzedékek élményvilága és egy „emberarcú” jóléti társadalomba vetett naiv hit. Az álmok azonban mára végképp szertefoszlottak. Szétzilálta a pártszakadás, a teoretikus deficit, az elméletalkotó holdudvar, a pártértelmiség szétszéledése, a vezetés kontraszelekciója, tehetségtelensége, a Fidesz-világba, a megélhetési politizálásba való belekényelmesedés. Maradékai felszívódtak a DK-ban meg a semmiben.
Az MSZP-ből kivált, neoliberális alapokon (a klasszikus liberalizmus elszabadult változatán) felépült Demokratikus Koalíció is válságba jutott. A párt összeroskadásának okai – bár közvetlenül Magyar Péter fellépéséhez köthetők – mélyebben gyökereznek. A pártot ködös víziók, tértől és időtől elvonatkoztatott célok, ingerszegény napi megnyilvánulások jellemezték-jellemzik. Nem tudott széles társadalmi rétegeket megszólítani, mozgósítani, „élcsapat jellegű” politikai szubkultúrába zárta magát. A rezsimmel szemben bemutatott „kötelező gyakorlatai” inkább altatták, mint lelkesítették a radikális megoldásokra váró tömegeket. A párt nem tudta (vagy nem akarta) átlépni a Fidesz által rászabott szűk mozgástér határait, amire nem adhat felmentést, elegendő magyarázatot Orbán Gyurcsány ellen elkövetett karaktergyilkosságának pusztító hatása sem.
A többi ellenzéki pártról, vagy pártimitációról nem érdemes elmélkedni, jelentőségük, jövőképző szerepük elhanyagolható.
A Fidesz sorozatos választási „győzelmei” tömegeket süllyesztettek apátiába. Egyet kell értenünk Balassa Tamással, aki szerint „A magyar demokratikus ellenzék már csak racsnis kulccsal, sodronyköteles csörlővel, innovatív ötlettel és a IX. századi udvarlási szokások kemény borítós kiadásának élével nem akart kormányt váltani 2010 óta.” Napnál is világosabbá vált, hogy ez a garnitúra ha megfeszül sem képes kormányváltó erővé lényegülni. Le kell nyelnie a keserű, de gyógyító pirulát, miszerint a kelet felé menekülő Orbán fasiszta beütésű, nemzetromboló rendszerének nem a „balliberális” táborból, hanem a Fidesz legbelső köreiből támadt esélyes kihívója.
„Folytatjuk”, vagy „nem folytatjuk”?
Magyar Pétert – bár nem makulátlan (van, aki az?) – a remény emelte Orbán riválisának pozíciójába. Miközben az ellenzék politikai és legitimációs válságban vergődik, Magyar feltámasztotta a NER lebontásába és a demokrácia helyreállításába vetett hitet. Növekvő társadalmi támogatottsága lényegében minden, személyével kapcsolatos ármányt, fanyalgást, fideszes múltjával összefüggő ellenérzést, kétkedő politikai okoskodást, összeesküvés elméletet semlegesít, felülír.
Aki az ellenzék, vagy a bizonytalan választók táborából Magyar Pétertől, illetve pártjától részletesen kidolgozott programot követel, meggondolatlanul mellényúl vagy tudatosan mellébeszél. Legyen az volt pénzügyminiszter, széplelkű demokrata, harcos DK-s propagandista, vagy bárki más. Magyar Péter és a Tisza Párt nem hagyhatja magát ledarálni a részletekben. A 2026-os választás lényegében nem cizellált szakpolitikai programokról, hanem a nemzet jövőjéről szóló IRÁNYOKRÓL fog szólni. Arról, hogy „FOLYTATJUK”, vagy „NEM FOLYTATJUK” – az ország kirablását, a despotizmus építését, a nyugat elhagyását, az orosz és kínai érdekszférába való betagolódást? Akarunk-e a sok sebből vérző, de mégiscsak tartós békét hozó megegyezéses világrend sírásóivá, az apokalipszis lovasainak fegyverhordozójává válni? Bevesszük-e továbbra is Orbán mantráját a békéről, ami valójában Európa elárulásáról, az erőszakra épülő új világrend melletti kiállásról szól? Folytatjuk-e a magyarság megszégyenítését, szolganéppé alacsonyítását?
Orbán és emberei megtanulták a leckét
Antonio Gramsci olasz kommunista filozófus-politikus a két világháború között dolgozta ki nevezetes hegemóniaelméletét, a demokráciát felszámoló fasiszta diktatúra megdöntésének mestertervét. Gramsci mintaadó teóriája szerint az első lépés az államhatalom megszerzése, második a politikai rendszer leváltása, harmadik az eszmei-kulturális tér elfoglalása (ideológiai vérátömlesztéssel, elitcserével, a tudományos, művészeti, oktatási, közművelődési intézményrendszerek elfoglalásával, átalakításával). De míg Gramscinál a hegemóniaépítés a demokratikus államrend megteremtésére irányul, addig Orbánnál épp az ellenkezőjére: a demokratikus berendezkedés leépítésére, a fasiszta árnyalatú önkényuralom létrehozására. Orbán két saját találmányt is beépít a Gramscitól átvett hatalomváltási-hatalomépítési modellbe, az egyik a törvényesített, nagyüzemi tolvajlást biztosító mechanizmus, a másik az egyházak átpolitizálása, hatalomba illesztése, nyakló nélküli támogatása.
A rendszerváltó folyamat első lépéséről
A Tisza Párt „Nincs jobb, nincs bal, csak magyar!” hívószóval népfrontjellegű kormányváltó többséget épít maga köré. A Fidesz által uralt politikai és kommunikációs térben óvakodnia kell attól, hogy összemosható legyen a levitézlett ellenzéki pártok bármelyikével, vagy hogy beszennyeződjön a kormánypártokkal. (A Mi Hazánk a Fidesz szatellit pártjaként, szükség esetén koalíciós társaként, értelemszerűen nem sorolható a kormányváltó ellenzékhez.) Ez valójában azt jelenti, „a szavazatod kell, a pártod nem”. A 2026-os választásokon ez lehet a győztes stratégia. Az új, demokratikus alapokon építendő nemzeti egység a NER és a jelenlegi ellenzéki pártstruktúra romjain hozható létre. Ennek józan belátása kulcskérdés az ország jövőjét illetően.
Az ellenzéki pártok nehezen élik meg összeomlásukat. Érthető lelkiállapotot tükröz, ha maradványaik belterjes körökben egymás fájó lelkét simogatják. Az viszont kevésbé elfogadható, ha az okokat a Tisza Pártban és nem saját tevékenységükben keresik. A Demokratikus Koalíció – utóvédharca során – a Fidesszel is vetekedve támadja Magyar Pétert és pártját. Gyurcsányéknak nem velük szemben kellene megmutatniuk, hol lakik a magyarok istene. „Tetszettek volna” zendülni a Fidesz-hatalom ellen(!), amikor annak ideje volt és amit a nép reménykedve várt. A DK-hoz hasonlóan a többi, légüres térbe került párt vezetése is az életben maradásról, megerősödésről vizionál, miközben gyökeresen megváltozott a megítélésük. Általános a felismerés, hogy a kormányváltáshoz szükséges szavazatoptimalizálás érdekében túl kell lépni a szűken vett pártérdekeken, érzelmi vonatkozásokon. Bármennyire is nehéz megélni azt a választási kényszert, amelyet a párthovatartozás és a nemzeti érdek szembekerülése állít elő, a döntés nem lehet kérdéses: a szavazat a Tisza Párté kell legyen. A választási győzelmet, az illiberális rezsim bukását a pártkötelékekből, az érzelmi-eszmei kötöttségekből (akár átmenetileg) kilépő magyarok közös fellépése hozhatja el. Az a hajó már az előző választásokon elúszott, hogy a (kudarcos) pártok összefogása bármilyen megoldást jelenthetne.
„Újbaloldal”: más elvi alapokon, más ethosszal, más főszereplőkkel
A Magyar Péter-féle jelenség kikényszerítette a szembesítést-szembesülést a baloldalinak és liberálisnak mondott pártok végzetes elgyengülésével. Három és fél évtized után is idegenül bolyonganak a kapitalizmus útvesztőiben, a magyar társadalomfejlődés problémakörében, nincs reális elgondolásuk a diktatúra kiépítésének megakadályozására. Ideológiailag, politikailag kiüresedtek.
Magyar Péter jobboldali politikus, szélsőségektől mentes jobboldali látásmóddal. Klasszikus konzervatív értékeket hirdet, amelyekből számos elem a baloldal számára is vállalható, követhető –, fenntartva a két világlátás alapvető különbségeit. Orbán a jobboldaliságra nagyon rossz fényt vet, elidegenít tőle. Politikája feloldódik a fasiszta jellegű szélsőjobboldali ideológiákban és azok gyakorlati vetületeiben. A Tisza Párt Európa-párti, demokratikus rendszert kíván építeni, amely Orbán önkényuralmi törekvéseihez képest kopernikuszi fordulat. Ez azonban nem halványíthatja el a baloldal történelmi hivatását, abbéli küldetését, hogy saját válaszokat alkosson a társadalomépítés problémáira, hogy mozgósítson egy igazságosabb, szolidárisabb, élhetőbb, boldogabb világ létrehozására. Kötelessége, hogy újragondolja önmagát, hogy rehabilitálja a szocializmus időtálló eszmei és gyakorlati elemeit, hogy víziója legyen a jövőről.
A magyar „újbaloldal” létrejötte, felfutása meg fog történni. Más elvi alapokon, más ethosszal, más főszereplőkkel. Napi kihívás ennek érlelése. Most azonban ennél előbbre való a Tisza-párt győzelemre segítése. Egyetlen kormányváltó szavazat se mehet veszendőbe konstruktív megoldások, megegyezések hiányában, politikai rövidlátás vagy kicsinyes bosszúk következtében. A magyar nép letörölhetetlen szégyene lenne, ha ez a rezsim hatalmon tudna maradni.
Néhány megjegyzés a váci baloldallal kapcsolatban
A ’90-94-es időszakot Vácott a baloldal politikai karanténba zárása, a jobboldal revánspolitizáláson alapuló erkölcsi-politikai megtorlása jellemezte. A szocialisták kormányra kerülésével az itteni pártszervezet megerősödött, ’94-től négy önkormányzati cikluson át az MSZP adta a városvezetést. A 2002-2010-ig tartó periódus a nagy ívű, pragmatikus városfejlesztés és az átgondolt kulturális építkezés emlékezetes korszaka volt, amelynek az elhíresült helyi pártütés, valamint a 2006-tól kibontakozó országos társadalmi-politikai földcsuszamlás vetett véget. 2010-től 2019-ig szélsőjobboldali városvezetés és helyben járás volt. Az ezt követő, ma is regnáló, civil indíttatású ellenzéki városirányítás – az önkormányzatiságot leépítő hatalmi törekvések következtében – már a szinten tartást is alig tudja biztosítani, a leépülés jelei mutatkoznak. A kormányzat politikai-pénzügyi fojtogatása, a képviselő-testület kormánypárti frakciójának „minél rosszabb a városnak, annál jobb a Fidesznek” típusú permanens obstrukciója, valamint a városvezetés által „felkínált” támadási felületek egyre nehezebb helyzetbe hozzák az önkormányzatot, annak vezetését.
Az MSZP városi elnöksége a 2010-es évek végén a bomlófélben lévő országos pártirányítás tevékenységével kapcsolatban súlyos erkölcsi-politikai aggályainak adott hangot. A konfliktus a váci vezetés lemondásához, a helyi szervezet széteséséhez, a tagság „felszívódásához” vezetett. Vác baloldali felfogású embereinek körében megszűnt a helyi szervezőerő, a helyi orientációs pont. Ez olyan politikai vákuumot hozott létre, amely kedvező feltételeket teremtett a Tisza Párt váci térnyeréséhez.
Az MSZP váci szervezete a köré épült szellemi, politikai, szakmai holdudvarral, városépítési gyakorlattal, megalakulása óta jelentős városformáló tényező volt. Egyre nyilvánvalóbb, hogy megszűnésével jelentősen csökkent a helyi hatalmat megtestesítő önkormányzat és egyéb közfunkciót ellátó szervek kontrollálásának, támogatásának mértéke, minősége. Ez a város közéletének érzékeny vesztesége.
Az MSZP történetében az első négy év a perspektívátlanság időszaka volt. A párt a szocialista-liberális koalíció felállásával átvette a neoliberális kapitalizmusképet, ami odavezetett, hogy a neoliberalizmus 1995-től lassan, de biztosan felfalta az MSZP által dédelgetett szociáldemokrata eszményeket. A kialakult ambivalens helyzetet bonyolította a párt „fű alatti”, hamis axiómákon nyugvó menekülési kísérlete egy polgári centrumpárt irányába. Az MSZP-n belüli permanens ideológiai-politikai zűrzavar azzal sem csökkent jelentősen, hogy Gyurcsány kivált és létrehozta a maga neoliberális pártját. Az MSZP elhalásának egyik fő oka a homályos önmeghatározása. Deklarálja baloldaliságát, de annak tartalmát képtelen meghatározni. A váci pártszervezet, míg létezett, képes volt ebben a bonyolult ideológiai-politikai térben – az értékek legkisebb közös többszörösének elvén – a város egyetemes érdekeit szolgáló társadalompolitikai vonalat vinni. Kivívott tekintélye szellemi kapacitásának és lobbi erejének volt köszönhető.
A baloldali, szocialista eszmék az emberiség történetének kezdeteitől megjelent örök emberi vágyak kifejezői voltak. A vágyak ma is élnek és keresik újabb eszmei-politikai foglalataikat. Csak idő kérdése, hogy a formálódó „újbaloldal” mikor bont zászlót Vácott is. (DER. EM.) ♦