Méltóságteljes megemlékezést tartott június 29-én az elhurcolt váci zsidók emlékére, a Tornyos Pál utcai emléktáblánál Vác Város Önkormányzata. A holokauszt 81. évfordulóján dr. Horváth M. Ferenc, Vác Város Levéltárának igazgatója mondott beszédet.
A 2025-ös év a holokauszt 81. évfordulója – emlékezésre hív, nemcsak a történelmi tények, de az erkölcsi felelősség okán is. A beszéd középpontjában az elhurcolt váci zsidó családok történetei álltak, életképek, arcok, nevek – emberek, akik egykor itt éltek közöttünk, és akiket egyik napról a másikra „láthatatlanná” tettek, majd elhurcoltak.
„Nézzétek a fényképek által megőrzött arcokat. A gyerekekét, akik talán még most is élhetnének!” – kezdte beszédét Horváth M. Ferenc, majd sorra idézte fel az egykori váci zsidó lakosok neveit:
„A huncut Örlős Marikát és testvérét, Pétert; Löwinger Hannát az esküvői ruhájában; a kétéves Klein Moshe Zakariát; Buschitz Miklóst és Miriamot; a kis Schweitzer Ágit és édesanyját, Magdát…”
A megemlékezés során dr. Horváth Ferenc felidézte: közel kétezer váci zsidó embert hurcoltak el a gettóból 1944. július 29-én marhavagonokban, legtöbbjüket Auschwitzba. Férfiakat, nőket, gyerekeket, egész családokat – iparosokat, kereskedőket, háziasszonyokat, szomszédokat, barátokat. Olyanokat, akik békésen éltek itt, Vácott.
A levéltár igazgatója beszédében történelmi összefüggésekre is rávilágított:
„A zsidóság, a váci zsidóság tragikus története nem a 20. században kezdődött. A kollektív büntetés, a ’teljesen elégő áldozat’, héberül a soá – gyökerei az ókorig nyúlnak vissza.”
„Az antiszemitizmus újabb formája, a faji alapú, rasszista ideológia már tudatos népirtásba torkollott. Olyan gyilkos gépezet működött, mintha természetes lenne embereket meggyilkolni, gázkamrába küldeni.”
Miközben a történelem legsötétebb lapjait idézte fel, Horváth Ferenc nem feledkezett meg az együttélés emberi pillanatairól sem. Egy visszaemlékezőt idézve így szólt:
„A házunkban lakott egy zsidó család. Nagyon jó viszonyban voltunk velük. Péntek esténként táncoltak az udvaron, a három lányunk is velük táncolt… nem volt olyan, hogy ’hű, hát ez zsidó’.”
A beszéd egyik legmegrázóbb része az volt, amikor a történész feltette a kérdést:
„Miért csukták be az ablakokat Vácott, amikor meglátták az utcák lakói a gettóba tartó meneteket? Erre talán soha nem kapunk választ. Valószínűleg mindenhol így tettek a településeken, ahol a halálmenetek elvonultak.”
A beszéd során elhangzott Radnóti Miklós Bori noteszének egyik utolsó verse is – különösen megrendítő kontextusban, hiszen a költő maga is a váci vasútállomásról indult munkaszolgálatra:
„Tarkólövés – így végzed hát te is… Halált virágzik most a türelem.”
A beszéd zárásaként Kertész Imre és Nádas Péter szavait idézte Horváth M. Ferenc, megerősítve, hogy a történelmi felelősség közös, és nem évül el:
„Messze még az idő, amikor a magyar Endlösung sok százezer halottját a nemzet saját testéből kihasított veszteségnek érzi majd” – írta Kertész, míg Nádas Péter így fogalmazott:
„Az európai zsidóság elpusztításának kísérlete nem tartozik azon történetek közé, amelyeket kedden el lehet intézni, szerdán félre lehet tenni. Nem évül el.”
Dr. Horváth M. Ferenc így zárta gondolatait:
„Nem szeretnék olyan világban, olyan országban élni, ahol még mindig él a keresztény vád, a kirekesztés, az antiszemitizmus, a rasszizmus, netán az ebből fakadó félelem. Nem adható át a feledésnek a 20. század legtragikusabb történése.”
A megemlékezés nemcsak fájdalmas múltidézés volt, hanem figyelmeztetés is: az emberi méltóság és az együttélés tisztelete nem válhat újra feltételessé.
Az emlékezéshez kapcsolódóan a Váci Városi Levéltár továbbra is elérhetővé teszi online kiállítását: „És akkor becsukták az ablakokat – Emlékek a váci zsidóság életéről és sorsáról” címmel, mely megtekinthető a levéltár hivatalos honlapján. ♦