Augusztus 20-a, államalapító Szent István király ünnepe egyben az új kenyér ünnepe is. A 18. században még július 15-én sütötték, és áldották meg az új kenyeret, csak később került át az ünnep Szent István napjára. Augusztust sok helyütt az „új kenyér hava”-ként említik.
De vajon milyen kenyeret ettek a váciak?
A 19. század derekán nemcsak a váciak körében aratott nagy sikert a kisváci kenyérsütő asszonyok által készített váci cipó. A hajómalmokban őrölt búzából a molnárok feleségei sütötték a cipót. Ezt árulták a helyi piacon, s a környező – főként pesti – piacokon – olvashatjuk a Tragor Ignác Múzeum visszaemlékező sorozatának következő részében.
A pestieknek drágábban is el lehetett adni a cipót, így a kofáknak érdekükben állt minél többet ott értékesíteni. Püspök-Vác város tanácsa ezért úgy rendelkezett, hogy csak azok vihetnek cipót Pestre, akik a helyi piacon is árulnak. A kenyérsütők asztalai Vácott a főtéri piacon a mai Memento Mori kiállítóhely épülete előtt sorakoztak.
Pestre vízen szállították az árut, ahogyan arról „Az ország tükre” című lap írt 1865-ben. A kofák a Dunaparton, a Kerepesi úton, a Szénapiacon – mai Kálvin tér – vagy a Városház téren – a mai Március 15-e téren állt a régi pesti Városháza – kis sámlikon ülve, deszkáról árusították a váci cipót.
Milyen volt a váci cipó? Bókay János orvos az 1860-as években írta: „A váczi czipó magasra felfújt, oldalt megrepedt héjú, foszlós, fehér kenyér, amelynek készítéséhez állítólag timsót, vagy kékkövet is használtak. A frissből holtra ehette magát az ember. Volt kisebb czipó és nagy is. Adták felszeletelve is.”
A timsó és a kékkő, vagy a mai ismertebb nevén rézgálic furcsa adalékanyagnak tűnik. A 19. században azonban mindkettőt használhatták a kenyérsütéshez. Edward Smith: A tápszerek című 1877-ben Budapesten megjelent művében így írt a timsóról: „A timsót azért adják a liszthez, hogy növeljék a liszt erejét, de nem azon értelemben mint már említettük, hogy nitrogént mint fő tápszert adjanak hozzá, hanem hogy alkalmasabbá tegyék a lisztet nagyobb mennyiségű víz felszívására, a mi ugyanazon mennyiségű lisztből készült kenyérnek nagyobb súlyt ád. A timsó rendkívül könnyen idéz elő emésztési zavarokat; azonban igen kis adagokban hasznos is lehet azon esetben, ha a liszt nedves, hideg időjárásnál vagy a búzaszem kicsírázása folytán kisebb értékű; és ilyen kis mértékben nem is ártalmas az egészségre.”
A kékkő – amelyet leginkább permetezőszerként használtak – szintén a kenyér tömegének növelésére szolgált. Azonban ezt a csalást könnyen fel lehetett ismerni, mint ahogyan azt a Rozsnyói Híradó 1875. október 17-i számában olvashatjuk: „Az ily kenyér fölismerhető arról, hogy szalonnás (főtt) és tésztaszerü fenekén, ha egy ideig állott.”
A váci cipó nem volt „szalonnás”, és valószínű, hogy a rossznyelvek, és a kevésbé szép kenyeret sütő versenytársak híresztelték a timsó és a kékkő használatát.
Tragor Ignác szerint az első világháború idején szűnt meg végleg a cipók árusítása. Ma már csak a történelem őrzi emléküket. ♦