„Leszüreteltünk. És, – Isten a megmondhatója jövőnknek, – nem utolszor tartottunk-e szüretet. Szőleink legnagyobb részét már teljesen elpusztította a filokszera. Azokon a nemrég viruló bortermő hegyeken itt a Naszál lábánál, melyek néhány évvel ezelőtt szeme fényét, mindenét képezték szőlős gazdáinknak, a pusztulás gyászthozó hatalma ütött tanyát. És ez annál elszomorítóbb, mert a város lakossága mindenekelőtt a szőlőmivelésre támaszkodott. Szőleje volt a honorátiornak, kereskedőnek, iparosnak és gazdának egyaránt. És ezeken kivül a lakosság nagy része kizárólag szőlőmivelésből élt”- jegyezte le ezeket a szomorú sorokat a Váczi Hírlap vezércikkírója a lap 1887. október 23-án megjelenő számában.
A természetföldrajzi adottságok miatt – a napsütötte, lankás hegyek koszorújában kevés a gabonatermesztésre alkalmas terület – már a középkorban a szőlőművelés jellemezte Vác mezőgazdaságát. A legenda szerint Báthory Miklós váci püspök ültette el a 15. században az első szőlővenyigéket Vácon a Papvölgyben. A török hódoltság megszűntét követően a megművelt területek – párhuzamosan a lakosság számának növekedésével – gyarapodtak, különösen a szőlővel beültetett területek nagysága nőtt ugrásszerűen. Ennek oka lehetett az is, hogy „…kiki a mívelőket nélkülöző, illetőleg elhagyott szőlőkből annyit foglalhat el, amennyit csak akar. Egyéb iránt termő szőlőket készpénzben is sokat lehet venni és pedig könnyen…” Vác híres volt szőlőjéről, boráról. Ezt virágzó szőlőkultúrát tette tönkre a filoxéra.
A szőlősgazdák számára a szüret jelentette az egész évi munka megkoronázását. A városi tanács határozta meg a szüret megkezdésének időpontját, s komoly büntetést kapott az, aki a kiadott időpont előtt megkezdte a munkát. Korán reggel indultak ki a szüretelők, ilyenkor még a gyerekeknek sem kellett iskolába menniük. A levágott fürtöket puttonyokba rakták, majd onnan nagy kádakba hordták, ahol a „taposás” történt. Az első mustból már az ebédnél is ihattak, mert a munkát délben több fogásos ebéd szakította meg. Estére mindenki elfáradt, de nem annyira, hogy ne keltek volna táncra, hiszen a szüretet cigányzenés, tűzijátékos mulatság követte. Szüret után „böngészők” – gyerekek, illetve szegények – járták be a szőlőhegyet, hogy az ottfelejtett fürtöket összeszedjék.
1846 őszén már vonattal érkeztek a szüreti mulatságra a fővárosiak. Aznap külön kocsikat kellett beállítani, annyi volt az érdeklődő. A legkülönlegesebb szüretre azonban 1908-ban került sor, mikor a budapesti Erzsébet leányárvaház megvásárolta Szabó Sándor kisváci szőlősgazda szőlőjét, hogy azt leszüreteljék. A lányok vonattal érkeztek, s nagy örömmel láttak neki a munkának. Természetesen délben ők is a hagyományos szüreti ételt kapták: bográcsgulyást és túrós csuszát – olvashatjuk a Tragor Ignác Múzeum által a közösségi oldalon közzétett írásban. ♦