A „balliberális” politikai ellenzéket az elmúlt másfél évtized felőrölte, már nem jelent veszélyt az illiberális pártállamra. Tudomásul kell vennie, hogy a kormány- és rendszerváltásra, a nemzetegyesítésre esélyes egyedüli erő a Fidesz-KDNP legbelső köreiből robbant ki és vált országot megmozgató radikális reformmozgalommá. A jobboldali indíttatású Tisza Párt a köréje épült Tisza Szigetekkel a pártállam lebontását, a demokratikus viszonyok helyreállítását, a polgári értékvilág rehabilitációját, a társadalmi egyenlőtlenségek csökkentését, a gazdaság és az ellátórendszerek talpra állítását, az Unióval és a NATO-val való kapcsolatok újraépítését, megerősítését tűzte zászlajára – a társadalom legszélesebb rétegeiből, a legkülönfélébb politikai platformok tájékáról érkezők támogatásával. A baloldal újraépítése előtt az ország demokratikus átalakítása nyithat újabb perspektívát.
Magyarország ezer éve a Nyugat részeként határozza meg magát. Némi „kalandozás” után 90-től újra a nyugati kultúrkörben, a polgári értékek vonzásában, az európai tudat világában létezünk. A biztonságot jelentő euroatlanti politikai-gazdasági-katonai szövetség alkotóelemei vagyunk. Hovatartozásunk, nyugati identitásunk megkérdőjelezhetetlen.
Az Orbán-rezsim – bármit is hirdet magáról – ezeket a gyökereket, kapcsolatokat sorvasztja, a keresztény lelkiség egyetemes értékeit halványítja (egyházi segédlettel!). A világban zajló politikai-gazdasági „blokkosodásból való kimaradás”, azaz a Nyugattól való eltávolodás, az Unióval való szakítás szépségeire hivatkozva nemzetstratégiai irányváltást hajt végre. Az új prioritás: Nyugat helyett Kelet, Unió helyett oroszvilág, demokrácia helyett önkényuralom. A fordulatot – a népet orránál fogva vezetve – egyszerű tolvajlogikával viszi végbe: a világ megvetett diktatúráival összeölelkezve könnyebb a hatalmat és a rablott vagyont megtartani, a népítéletet, felelősségre vonást elkerülni.
Amit a nép már nem vesz be
A NER a nép, az ország lelkéből, életerejéből hizlalja magát. Azonban minden bűne eltörpül amellett, hogy – semmibe véve 56-ot – kiszolgáltat minket az oroszoknak. Ezt már nem lehet lenyomni a nép torkán. Ahogyan a rezsim politikai ellenfeleinek üldözésére kidolgozott „szuverenitásvédelmet” sem. Már tudatosult a társadalomban, hogy a kisajátított jóba beletotyakosodott hatalom az ország szuverenitása alatt a maga mindenhatóságát érti. Az emberek érzik a veszélyt, tudják, ha nem sikerül megállítani ezt a garnitúrát lőttek a jövőnek: az ország újra „orosz kézre kerülhet” – és „Kínának is juthat belőle egy darab”. Orbán Kötcsén előadott „őszödi beszéde” már semmilyen kétséget nem hagyhat efelől.
A magyar miniszterelnök nagy tanító. A fáma szerint az amerikai elnököt is rávezette az igazságra (szegény feje magától nyilván nem jött volna rá), hogy míg az oroszok erőszakkal, addig a kínaiak gazdasági-pénzügyi manőverekkel tiporják a világot. Kár, hogy erről itthon sehol sem beszél, nemhogy Kötcsén, ahol azért megemlíthette volna, hogy van egy másik nagy tanító is, nevezett Sztálin, akinek az utódokra hagyott egyik fontos útmutatása ma is érvényben van a birodalmi Oroszországban, szabadon idézve: „ha befészkeljük magunkat valahová, odavisszük saját társadalmi rendszerünket is”. A magyar nép még emlékszik rá, hogy ez mit jelent. A Fidesz központi vezetősége viszont látszólagos emlékezetvesztésben szenved. Egyre megy, hogy a színlelt amnéziát zsarolás, vesztegetés, vagy valamilyen spéci biznisz idézi elő: egyaránt a nemzet megcsalásáról van szó. Védhetetlen és megbocsáthatatlan.
Ki az áruló?
A hatalom szerint kormánykritikus hang csak árulók torkából szakadhat fel. Rosszul teszi, hogy ezt sulykolja, mert a nép így naponta ráolvashatja, hogy azok az árulók, akik új pártállamot hoztak létre, és nem azok, akik azt le akarják bontani és helyette polgári demokráciát kívánnak építeni. Nem azok az árulók, akik a kussolás, a hallgatás törvényének ellenszegülve kitörtek a Fidesz-féle pártkarámból, hanem azok, akik bevezették a rendeleti kormányzást, titkosították az állam működését, irdatlan külföldi hiteleket vettek fel szavazatvásárlásra és magánbirtokuknak tekintik az országot. Kitörölhetetlenül beleivódott a köztudatba, hogy a NER-elit java egy közpénzből újgazdagodó parvenü népség, a rendszer emblematikus, szalonnaszagú része – az ország politikai-kulturális szégyene. Tragikomikus, ahogyan ez a réteg fuldoklik a lopott pénzben, demoralizálva a társadalmat.
A demokrácia lényegét a liberális értékek adják. Ha ezeket kiherélik belőle, csak a bűzös hulladék marad: az „illiberális demokrácia”. Ízes hazai verzióját az különbözteti meg a nyílt fasizmustól, hogy a demokrácia épületének néhány pillérét még meghagyta, mutatóba, demonstratív jelleggel. A kérdés csak az, meddig? Előbb-utóbb azonban ez a diktatúra is megy a levesbe. Hiába keres menedéket az oroszoknál.
A fatalisták, beletörődők szerint itt semmi sem fog változni, Magyar is olyan lesz, ha nyer, mint Orbán. Lehet. Semmit sem lehet kizárni. De Magyarról még nem derült ki, hogy hatalomban mire képes, Orbánról meg már tudjuk… Akármi is lesz a 26-os választások eredménye, vagy az azt követő események végkimenetele, tektonikus változások elé nézünk. Az igazi magyarságpróba innentől már nem az, hogy állami bíztatásra ki mennyi pálinkát tud magába dönteni, hanem hogy képesek vagyunk-e tényszerűen szembenézni mindazzal, amit a NER ezzel az országgal tett.
A jobboldali világ Vácott is kettéhasadt
Az „egy a táborból” a Dunakanyar szívében is kettő lett. Az egyiknek „tábori csendőrség” jutott, amely jegyzetfüzettel felfegyverkezve lohol saját harcosai és hívei nyomában, kémlelve-jelentve minden lépésüket, a másiknak pedig megadatott az igazság kimondásával járó szabadságélmény és a polgári demokrácia értékeiért vívott harc felemelő lehetősége.
A jobboldaliak számára eddig nem volt más érdemleges választási lehetőség, mint a NER. Most azonban házon belülről jött egy olyan alternatíva, amelyre már nem lehet legyinteni. A Tisza Párt demokratikus építkezést hirdető, friss jobboldali erőként társadalmi igazságosságról, szociális igazságosságról, személyes méltóságról beszél. Olyan társadalmat vizionál, amelyben a közjó alapvetően az elosztás keresztény elvek szerinti rendjében jelenik meg, ahol a rendszer nem a korrupcióra épül. Csupa olyan dolgot hangoztat, ami a NER ájtatos vezetésében indexen van. Vácott nem érdektelen megemlíteni, hogy a hatalomban társutas, egyházak által támogatott Kereszténydemokrata Néppárt a közkeletű megítélés szerint csupán a Fidesz fügefalevele, nem szellemi, főleg nem erkölcsi támasza.
A váci kormánypárti szavazók számára sem kis feladvány feldolgozni a NER-be öltöztetett diktatúra hanyatlását, intellektuális, morális leépülését. Sokan – meggyőződésük ellenére, megélhetési vagy egyéb kényszerek miatt – mégis kitartanak mellette. Lelki egyensúlyuk megtartása érdekében, akár önáltató hazugságokkal, naponta hitetik el magukkal, hogy ez így van jól. Elhatározásukban a pártpropaganda minden „reggel, éjjel meg este” megerősíti őket. A kognitív disszonanciától azonban nem lehet szabadulni, előbb- utóbb felőröl minden hamis magabiztosságot és rákényszerít az önmagunkkal való szembenézésre, a „mit miért tettem vagy nem tettem” megválaszolására.
A váci képviselő-testület kormányoldali tagjai sem bujkálhatnak tovább önmaguk és a város közössége elől, amely elvárja tőlük, hogy őszintén és tárgyszerűen, nem „árulózva”,„brüsszelezve”, meg „ukrán ügynöközve” válaszoljanak az „orosz kérdésre”, meg arra, miért a haza ellensége az a legnagyobb társadalmi támogatottsággal bíró politikai erő, amely a despotizmus felszámolására készül és polgári demokratikus országreformot hirdet. Amely kormányra kerülve helyreállítja a Fidesz által felszámolt önkormányzati autonómiát, új fejlődési távlatokat nyitva Vác városa előtt.
Vitáról – közakaratról
Az illiberális rezsim menekül az ország állapotáról, a társadalomfejlődés problémáiról szóló valóságos társadalmi viták elől, elzárkózik a nemzeti közjóminimum kidolgozásától, elveti a párbeszédet: kinyilatkoztat. Nem válogatva a politikai, kommunikációs, egzisztenciális és egyéb eszközökben leszoktatja-letiltja az embereket a nyílt politikai kiállásról. Egymásnak uszítja őket, a népet igyekszik megfosztani a kollektív érdekérvényesítés képességétől, lehetőségétől. A félelem, harag és agresszió eszközeivel párhuzamos társadalmat, párhuzamos nyilvánosságot, párhuzamos ethoszt épít.
Az országos és helyi közakarat nagyrészt vitában, eszmecserében létrehozható együttes alkotás, amit nevezhetünk akár erkölcsi-politikai tettnek is. Ösztönző, ha a vita közös célokat, gondolatokat, vagy akárcsak egymás iránti megértést szül. Ha csak annyi a hozadéka, hogy felszínre kerülnek az eltérő álláspontok, már volt értelme meghallgatni egymást. Sajnos a kormánypártok által tudatosan gerjesztett belpolitikai háborús pszichózis és a hatalmi retorzióktól való jogos félelem következtében ez idő tájt Vácott sem adottak a közös építkezést célzó, elvszerű politikai-társadalmi vita feltételei. De már feltámadt a hit a rendszer leválthatóságában, a demokratikus újrakezdés lehetőségében, a normalitás helyreállításában.
Álljon itt Lányi András filozófus néhány mondata: „A közakaratnak a célokról folytatott nyilvános vitában kell formálódnia, a pártok az ott körvonalazódó álláspontok képviseletére hivatottak. Ahol a nyilvános vita feltételei hiányoznak – bizalom egymásban, bizalom önmagunkban, bizalom a szavak erejében, az egyetértés sikerében és az összefogás értelmében –, ott persze nem beszélhetünk közakaratról. Akkor nincs mit számon kérni a közélet szereplőin s a pártvezéreken, akiknek szeme előtt rendszerint egyetlen cél lebeg: a hatalom.” (B.R.) ♦