Hegedűs István pedagógus három éve nyugdíjas, de amint mesélni kezd, gyorsan kiderül: a hivatása és az emberek iránti érzékenysége ma is éppoly élő, mint aktív éveiben. Az idősekhez vezető útja azonban egészen személyes okokra vezethető vissza.
„Édesanyám fokozatos szellemi leépülése miatti nehéz élethelyzetünkben nagy segítség volt, amikor befogadták őt a Burgundia utcai öregotthonba” – mondja. A látogatások alatt egyre jobban megismerte az otthon életét, a gondozók munkáját és a lakók történeteit. A nyugdíjba vonulása után pedig természetesnek érezte, hogy visszatérjen – immár segítőként. „Ezt erkölcsi kötelességemnek tartottam” – fogalmaz egyszerűen, de határozottan.
Az igazi kapcsolat azonban nem a hivatalos felajánlásnál, hanem a mindennapok apró pillanataiban született meg.
„Mivel édesanyámat gyakran látogattam egyre több bentlakóval ismerkedtem meg. Esetenként egy-egy kávé mellett elbeszélgettünk jelenről, múltról, szépről, jóról, de az élet nehezebb dolgairól is folyt a társalgás. Ha úgy adódott, néha-néha énekelgettünk is. Érezhetően jó hangulatúak voltak ezek az összejövetelek.”
A mentálhigiénés kollégák biztatására indultak el a zenés foglalkozások, amelyekből idővel egy kis közösségi zenekar is formálódott: gitár, szájharmonika, tangóharmonika, szintetizátor kíséri az éneklést.
És ahogy a dalok bővültek, úgy bővült a program is: mára filmrészletek, versek, táncok, sőt kívánságműsorok is színesítik az alkalmakat. István szerint ezek a foglalkozások nem csupán jó hangulatot visznek a mindennapokba, hanem közösséget építenek: „Nagyon jó érzés a közös dalolás mellett a jelenlévők figyelme, jó hangulata, öröme.”
A legmeghatóbb pillanatok közül kiemel egy karácsonyi ünnepséget és egy születésnapi összejövetelt, ahol a közös éneklés szinte kézzelfogható meghittséget teremtett.
„Nagyon jó érzés a közös dalolás mellett a jelenlévő hölgyek és urak figyelme, jó hangulata, öröme.”
István azt mondja, véletlenül került ebbe a közegbe, de ma már el sem tudja képzelni, hogy ne tartozzon ide. „Napról napra egyre fontosabbá vált számomra, hogy valami jóval hozzájáruljak az otthonban élő lakók életéhez” – fogalmaz. És hogy sikerül-e? A mosolyokból, a várakozó tekintetekből, az apró gesztusokból tudja: igen.
Üzenete azoknak, akik szívesen segítenének, egyszerű: nem kell nagy dolgokra gondolni. Elég egy dal, egy beszélgetés, egy óra figyelem. Mert néha épp ez az, ami valakinek az egész napját szebbé teszi. ♦