A váci labdarúgásért végzett több évtizedes munkájáért, hűségéért és példamutató elkötelezettségéért néhány héttel ezelőtt, a Vác VLSE–Pomáz-ICO SE bajnoki mérkőzés kezdése előtt „125 éves jubileumi Életműdíjat” vehetett át Molnár Ferenc. A 83 esztendős sportemberrel kitüntetése alkalmából beszélgetett a Váci Napló Online.
Molnár Ferenc – becenevén Köki – az 1950-es évek végén és a ’60-as évek elején erősítette a váci futballcsapatot, előbb ifistaként, majd felnőtt labdarúgóként.
„1957-ben, 15 évesen kezdtem el futballozni kapusként a Váci Petőfiben – emlékezett vissza a ma is remek egészségnek örvendő sportember. – 1961-ben leérettségiztem a Madách Imre Gimnáziumban, s ebben az évben – az utánpótlás-csapatok ranglétrájának megmászása után – bekerültem a felnőtt csapatba. Két szezont játszottam az ekkor már Váci Vasas nevet viselő klubban, méghozzá az NB II-ben! A Reménység pályáján zajlottak akkoriban a hazai találkozóink; sok mérkőzésen kezdőként szerepelhettem, majd 1963-ban vezetőedzőnk (a 95 éves koráig élő), Rózner Győző távozott, s magával vitt – Nell Lajos játékostársammal együtt – engem is új állomáshelyére, a Budapesti Vasashoz…”
Ahol aztán – nyugodtan mondható – világsztár játékosok lettek a csapattársai, mint Mészöly Kálmán, vagy Farkas János… a kapuból pedig a 11-szeres válogatott Tamás Gyulát kellett volna kiszorítania.
„Nagy élmény volt így is a Vasasnál lenni, s bár az Illovszky Rudolf által edzett első csapatnál végül csak edzettem, a tartalékbajnokságban szereplő második együttesben rendszeresen védtem – folytatta Feri bácsi. – Ezt követően bevonultam katonának, s ezen időszak alatt a Nógrád megyei első osztályú Rétsági Honvéd Vöröscsillag SE együttesében játszottam, majd megnősültem és Szekszárdra kerültem, ahol a helyi NB III-as csapatban – a Szekszárdi Vasasban – védtem hat szezonon keresztül.”
Bár kispályás labdarúgóként később sem szakadt el az aktív játéktól, a nagypályás futballkarrier befejezése után Molnár Ferenc 1973-ban családjával visszaköltözött Vácra és a Vízműnél (a mai DMRV) kezdett el dolgozni. Ebben a minőségében pedig ettől kezdve már másképpen segítette a váci futballt.
„Összesen harmincnégy évet húztam le a Vízműnél, emellett társadalmi munkában több formában is segítettem a váci labdarúgó-egyesületeket – folytatta. – Elnökségi, illetve hosszabb ideig felügyelő-bizottsági tagként a vezetőségben részt vettem, s támogatóként is jelen voltam. Közlekedési dolgokban igyekeztem segíteni a mindenkori váci klubnak – egy alkalommal például abban, hogy a Vasas Izzótól elhozzuk a nekik már feleslegessé vált eredményjelzőjüket a váci stadionba, s ehhez végig rendőri kíséretet kellett biztosítani a 2-es úton…”
Feri bácsi tehát jóban-rosszban kitartott az általa olyannyira szeretett váci futball mellett, s nagyon meghatotta a most kapott elismerés – sőt, az egyik unokája jelenleg is a váci utánpótlás tagja.
„Megéltem jót és rosszat is a váci futballban, de mindig szerettem a csapat mellett lenni – szögezte le. – Természetesen az 1994-es NB I-es bajnoki cím a legnagyobb élmény, illetve a kupadöntők és a nemzetközi kupákban lejátszott mérkőzések. Sajnos manapság szerényebb időket élünk, de remélem, hogy lesz még újra szebb és jobb a váci futball helyzete. Egyébként az egyik unokám, a jelenleg sérüléssel bajlódó Marinovszky Tamás az U19-es csapat tagja, Burzi Attila, Nyikos József és Hegedűs Csaba foglalkoznak vele.” (Fotók: Vác VLSE) ♦