„Egyedül gyorsabban haladsz, de együtt messzebbre jutsz” – tartja egy afrikai közmondás. Szombaton, a Váci Waldorf Iskola adventi forgatagán pontosan megértettem, mit is jelent ez a mondat a maga teljességében. Amikor először átléptem az iskola kapuját, úgy éreztem, mintha egy másik univerzumba érkeznék – egy olyan világba, ahol a közösség természetes, a mosoly őszinte és a gyerekek számára az önállóság nem kivétel, hanem mindennapi gyakorlat.
Már az első pillanatban megérintett, hogy itt mindenki tegeződött. Nem erőltetetten, hanem magától értetődően. A térben folyamatosan vibrált valami meghatározhatatlan szelídség és nyitottság, amit ritkán tapasztalok máshol.
Az Adventi forgatag a waldorfos közösség egyik legfontosabb hagyománya. A teremben, ahol a Tabán utcai Fogyatékosok Napközi Otthona is bemutatkozott a fiatalok csodaszép, saját készítésű szőnyegeivel, sokszor olyan tömeg alakult ki, hogy mozdulni is alig lehetett. De nem volt zavaró. Inkább olyan volt, mintha ebben a zsúfoltságban is megmaradt volna a melegség és a figyelem egymás felé.
Az árusok standjainál igazi kincsek sorakoztak: kézzel készült, szeretettel formált tárgyak, ételek, amelyek mögött valódi történetek álltak. A büfében mennyei illatok keveredtek, és külön öröm volt látni, hogy gondoltak minden igényre – a vegetáriánusokra, az ételérzékenyekre is. A lencse dahl, amit ebédnél kóstoltam, minden túlzás nélkül az egyik legfinomabb volt, amit valaha ettem.
Volt valami megmagyarázhatatlan oldottság a levegőben, egyfajta csendes harmónia, amit csak az ért meg igazán, aki egyszer is átéli egy ilyen közösség ünnepét. Látszott, mennyi munka, mennyi szeretet, mennyi önként vállalt feladat áll a háttérben. És mégis: minden természetesen, otthonosan, erőlködés nélkül működött.
Amikor kiléptem a kapun, azt éreztem, hogy nem egy rendezvényen voltam, hanem valami sokkal mélyebb, emberibb élmény részese lettem. Egy közösség erejét tapasztaltam meg — azt, hogy valóban messzebbre lehet jutni, ha együtt lépünk. ♦