Vannak emberek, akik nem hangos tetteikkel, nem látványos gesztusaikkal írnak történelmet – hanem azzal, hogy hétről hétre ott vannak. Belépnek egy szobába, és a jelenlétük megnyugvást hoz. Egy kézszorítás, egy mosoly, egy meghallgatott szó: ennyi is elég ahhoz, hogy valaki számára szebb legyen a nap. Ilyen Székelyné Csizmarik Ilona is.
Ilona 79 éves. Két gyermeke, négy unokája és egy tündéri, alig két esztendős dédunokája veszi körül – mégis maradt hely a szívében sok más ember számára is. Mint fogalmaz: „Amíg kellett itthon álltam helyt. Az unokák megnőttek, az idő pedig sok.”
Így indult az útkeresése, és így talált rá arra a szolgálatra, amely ma életének egyik legmélyebb értelmét adja.
Ilona önkéntesként először a régi Irgalmas Kórházban vállalt látogatói szolgálatot. Nyolc évig járt oda, és ahogy meséli, az ott megélt történetek formálták őt a leginkább. Őszintén vallja: „Azt hittem, hogy csak én adhatok az ott élő időseknek, de rá kellett jönnöm, hogy én is kapok – türelmet, megbocsátást, a fájdalom szó nélküli elviselését.”
Volt, hogy egy idős hölgy a vállára hajtva a fejét suttogta: „Neked minden titkomat elmesélem.”
Ilona szemébe könny szökött. „Ennyi bizalom és kitárulkozás…” – meséli.
Egészségi okok miatt végül befejezte a kórházi látogatásokat, ám a szíve nem hagyta nyugodni. Kis szünet után hiányérzet gyötörte – hiányoztak neki azok az emberek, akiket meghallgathat, vigasztalhat, megérinthet.
A lánya révén hallott először a Dr. Kenéz Zoltán Egyesített Szociális Intézményről. Megkérdeztette, vajon lenne-e szükség önkéntes látogatóra. A válasz kedves és hívogató volt – ő pedig azonnal tudta: itt a helye. Azóta minden szerda az ő napja. Azoké az embereké, akik várják. Akiknek fontos, hogy valaki megérkezzen hozzájuk.
Ilona így fogalmaz: „Attól nincs melengetőbb érzés, mint amikor belépek a szobába, nyújtják a kezüket és örülnek, hogy megérkeztem.” És amikor búcsúzik: „Vigyázz magadra nekem!” – mondják neki. Nem csoda, hogy ezek a percek megtöltik a szívét.
Eleinte csoportos foglalkozásban gondolkodott, de hamar rájött, hogy a személyes jelenlét, a szemtől szembeni beszélgetés az, ami a legtöbbet adja. „Ez sokkal intimebb. Egyénileg szívesebben elmondják gondjukat, bajukat és jobban megnyílnak.”
Előfordul, hogy imádkozni kérik – mert elfelejtették a szavakat. Máskor egy székely származású asszonnyal együtt éneklik a Székely himnuszt, s közben mindkettőjük szeméből könny csorog.
Ilona szerint szinte nincs olyan alkalom, hogy ne örülne a sorsának, hogy ide irányította. De vannak nehéz pillanatok is. Olyankor is elmegy, amikor fél a fájdalomtól: „Vannak nagyon szomorú napjaim is, amikor bemegyek a szobába és üres ágy fogad.” A veszteség ilyenkor közelről érinti. Mégis megy tovább, mert – ahogyan fogalmaz – a következő szerda reggel újult erőt ad neki a tudat, hogy várják.
Székelyné Csizmarik Ilona nemcsak teszi a dolgát, hanem máshoz is szólni szeretne. Így fogalmaz:
„Szeretném felhívni a figyelmét azoknak a hölgyeknek és uraknak, akik sok szabadidővel rendelkeznek: próbálják ki, milyen melengető érzés egy tőlünk elesettebb embert meghallgatni, megsimogatni. Jó érzés szeretetet adni és kapni.”
Ő nemcsak segít: példát mutat. Megmutatja, hogy a szeretetnek nem korlátja, hanem ideje van. És az idő – még a 79. évben is – a lehető legszebb szolgálatra adható.
Búcsúzóul egy kedves versét ajánlja mindenkinek, Túróczy Zoltán: Tanács. És végül tolmácsoljuk jókívánságait: „Áldott, békés karácsonyi ünnepeket, egészségben gazdag új esztendőt kívánok minden kedves olvasónak.” ♦