Sződön látogattuk meg a lengyel származású Jerzy (György) Nowak atyát, aki Temesváron és Bécsben is szolgált, de papi pályája nagy részét, húsz éve Magyarországon töltötte. Először Sződligeten kezdett, ma pedig Sződ és Csörög miséit és egyházi életét vezeti. Megkérdeztük, hogyan és miért érkezett épp a Dunakanyar mellé, hogyan látja a lengyel és a Vác környéki hitéletet, valamit az embereket.
– Lengyel papként hogyan került Magyarországra?
– Először egyetemistaként, egy szemináriumon hallottam arról, hogy mennyire kevés pap van Magyarországon. A Szalvatoriánus szerzetesrend – amihez tartozom – általános főnöke Rómából Lengyelországba visszatérve mesélte, hogy gondoljuk meg, szeretnénk-e a papszentelés után ide költözni. 1997-ben szenteltek pappá, amikor is a tartományfőnöktől kértem, hogy küldjön Magyarországra. Először nem akarta, így a 170 ezer lakosú, dél-lengyel hegyek közötti Bielsko-Biała városban szolgáltam. Nagyon szerettem ott lenni, a munka is kedvemre való volt. Pont emiatt két év után úgy éreztem, ha akkor nem jövök Magyarországra, akkor soha. Újra jelentkeztem, ekkor már megkaptam az engedélyt, és 1999. július 15-én érkeztem Magyarországra.
– Miért éppen a Váci Egyházmegyébe került?
– Ez nem rajtam múlt, ide küldött a Szalvatoriánus rend. Talán azért, mert ez van a legközelebb Lengyelországhoz. Előttem egy évvel két rendtársam érkezett Sződligetre, szóval az út valamennyire ki volt taposva. Ám amikor megérkeztem, sem a magyar történelmet, sem a nyelvet nem ismertem.
– Ma már tökéletesen beszél magyarul. Hogy lendült át ezen a nehézségen?
– Az első néhány hónap még nagyon jó volt, mert ugyan semmit sem értettem, de ezt nem is várta el tőlem senki. Az első év végére annál rosszabb lett a helyzet, mert már úgy gondoltam, hogy tudok magyarul beszélni, de ez még nem volt így. A legtöbbet a gyerekektől tanultam, a nyári táborokban. Kézzel-lábbal kommunikáltunk, mutogattunk egymásnak. Rajtuk kívül két idős sződligeti angol kisasszony nővérnek és egy gödi magyar tanárnőnek köszönhetek sokat, hogy megtanították a nyelvet.
– Mi volt a legmeglepőbb Magyarországon, és hogyan hasonlítható össze a magyar hitélet a lengyellel?
– Elsőként sokk volt, hogy nagyon kevesen vannak a templomban. A korábban említett lengyel állomáshelyemen vasárnap közel négyezer ember volt a szentmisén, amiből naponta több is volt. Az utolsó, este 9 órás időpontra pedig megteltek a padok fiatalokkal. Itt viszont azt tapasztaltam, hogy kevesen jönnek a templomba. De észrevettem, hogy akik járnak, azok szerintem aktívabbak, mint Lengyelországban.
– A nagyobb, vagy a kisebb közösséget könnyebb kezelni?
– Annak idején voltam a Varsói Egyházközségben kispapként, majd Bécsben és Temesváron is, ami teljesen más nagyságrend, rengeteg hívőről beszélünk. De itt, Sződön és Csörögben szorosabb a kapcsolat a közösségben. Fontos, hogy az emberek ne csak a templomban legyenek együtt, hanem együtt is ünnepeljenek. Eddig minden állomáshelyemen jól éreztem magam, de számomra rokonszenvesebbek a kisebb faluk, ahol valóban lehet érezni ezeket a szoros kapcsolatokat.
– Meddig szól a megbízatása? Tervez-e visszamenni Lengyelországba?
– Az én szerzetesrendemben nem én döntök erről, hanem a tartományfőnököm. Nálunk nincsenek éves periódusok, mindenről a tartományfőnök dönt egy személyben. Ha úgy gondolják, jön egy telefonhívás, és más állomáshelyre küldenek. Erre jó példa volt, amikor az egyik szeptemberben noviciátus (a szerzetrendben eltöltött első év) volt Sződligeten, amire senki nem jelentkezett. Ebből már tudtam, hogy az az év kicsit lazább lesz, és jeleztem a tartományfőnöknek, hogy több rendtársamhoz hasonlóan szívesen mennék Amerikába szolgálni és angolt tanulni. No jó, visszahívlak – volt a válasz. Amikor újra beszéltünk, azt mondta, hogy ugyan jó ötlet volt, de inkább németet fogok tanulni Bécsben. Végül igaza lett, mert a papi pályámon több szükségem volt erre a tudásra.
– Ha mégis az atyán múlik, akkor a szolgálat végeztével mit szeretne tenni?
– Már régóta érzem, hogy jóval több barátom és ismerősöm van itt, mint Lengyelországban. Rendszeresen járok haza ugyan a családomhoz, de jobban érzem magam Magyarországon. Tehát ha tőlem függne, örömmel maradnék. Én már lengyelnek és magyarnak is érzem magam.
– Milyen volt a küldetése Temesváron?
– A cél az volt, hogy megnézzem, lehet-e noviciátust létrehozni ott. Így nevezik az első évet, amikor a fiatalemberek belépnek a szerzetesrendbe. Ez egy különleges időszak, egy csendes év, mert ilyenkor próbáljuk a világi kapcsolatokat egy évre megszüntetni. Mivel az élet sebessége olyan, hogy mindig csak futunk, sietünk valahová, nincs semmire időnk. Az első év arra való, hogy kicsit fékezzünk, kapcsolatot teremtsünk az Istennel és eldöntsük, hogy valóban a szerzetesrend tagjai szeretnénk-e lenni, vagy sem. De egy év elteltével úgy éreztem, hogy Temesvár erre nem volt megfelelő helyszín, ezért visszajöttem. Nem sokkal utána ide Sződre jöttünk a fiatal novíciusokkal, többen itt is töltötték az egy évüket. Ők azóta felnőttek, az egyik káplán, a másik egy örök fogadalmas testvér, a harmadik pedig éppen Temesváron lett plébános.
– Milyen a kapcsolat a Váci Egyházmegyével?
– Kiváló. Dr. Varga Lajos segédpüspök és dr. Beer Miklós megyéspüspök vezetésével több közös szakmai programon is részt veszünk. Sőt, a püspök úr megtanult lengyelül köszönni, úgy szokott üdvözölni engem.
– Van-e egy papnak karrierje a Szalvatoriánus szerzetesrendben?
– Nálunk nincs karrier. Ha lejár egy periódus, menni kell tovább. Nincs demokrácia. A tartományokat a tartományfőnök irányítja, felette van az általános főnök. De ha lejár a 3, vagy 6 éves ciklusuk, akkor ugyanúgy egyszerű rendtársként szolgálnak, mint annak előtte. Nagyon ritkán esetleg harmadik ciklusra is sor kerülhet.
– Mi a legfőbb célja itt, a Váci Egyházmegyében?
– Nagyon szép feladatom van. A vallást sokan egy középkori, ciki dolognak tartják, én azt szeretném, hogy a hagyományokat megtartva és megélve menő dolognak számítson az idősebbek és a fiatalok számára egyaránt. A hit nagyon sok emberben megvan. Amikor ebédelek, szoktam látni, hogy azok a sződiek is keresztet vetnek a templom előtt elsétálva, akik egyébként nem szoktak misére járni. Fontos feladat, hogy segítsünk lelassítani ezt a gyors, felületes világot.
– Mit csinál Jerzy atya, ha épp nem a közösséggel foglalkozik?
– A szívemhez közel áll a vitorlázás, egy paptársamnak köszönhetően volt alkalmam az Adrián és a Balti tenger lengyel részén is vízre szállni. De ami ennél jóval fontosabb, az a kirándulás és a biciklizés a fiatalokkal. Néhány éve nagy tanulság volt, amikor a Balaton körül szerveztünk egy kerékpártúrát, de sajnos nagyon rossz, esős idő volt. Ezért azt mondtuk a résztvevőknek, hogy aki haza szeretne vonatozni, menjen nyugodtan. Mégis mindenki maradt. Csak egyszer tudtunk bemenni a vízbe, de minden nap volt mise, és ez a közös élmény nagyon összekovácsolta a közösséget.
– Van új módszere arra, hogy megszólítsa a hívőket?
– Nincs igazán modern, új megoldás, a hagyományos módszereket alkalmazzuk. A közösséget építjük, és kiemelten foglalkozunk a gyerekekkel. A tavalyi futball világbajnokságot például kivetítőn, együtt néztük a fiatalokkal. A sportból sokat lehet tanulni. Nagyon szép gesztus volt, amikor Cristiano Ronaldo felsegítette a földről egy ellenfelét, de láthattak rossz példát is a gyerekek, amikor Neymar színészkedéssel próbált büntetést kiharcolni. A sport remek nevelési eszköz, ezért is tartunk sportnapokat Sződön. De tervezzük egy zenekar megalapítását is.
– Ezen kívül miben vehetnek részt a hívek?
– Táborokat és esti bátorságpróbát szervezünk, keresztelőket tartunk, és most az iskolakezdés előtt volt táskaszentelés. De az ovisok, akiknek még nincs táskájuk, elhozhatták a kedvenc játékukat, amit szintén megszenteltünk. Ezek az események, és az Istennel való találkozás segít megállni, fékezni a felgyorsult világban. Mert sokan a nagy rohanásban szinte elfeledkeznek arról, hogy van lelkük. ♦