Éppen ötven éve, az 1968-as mexikói olimpián szerzett aranyérmet Hesz Mihály. A kiváló sportember 1960-tól a Váci Hajó, 1964-től az FTC kajakozója volt. Vácott mostanság is gyakran megfordul, ott volt a sportmúzeum megnyitásán is. 2008-ban az augusztus 20-i városi ünnepségen Bóth János akkori polgármester adta át a díszpolgári címet elismerő oklevelet Hesz Mihálynak.
1961-ben ifi magyar bajnok volt. 1962-ben szerezte első felnőtt bajnoki érmét. 1963-ban lett magyar válogatott. A jajcei vb-n bronzérmes volt. Kajak egyes 1000 méteren 1964-ben, Tokióban ezüstérmet szerzett. 1965-ben Eb ezüst- és bronzérmet nyert. 1966-ban szerezte egyetlen Eb aranyát. 1967-ben Eb bronzzal bővítette éremkollekcióját. 1968-ban, Mexikóvárosban olimpiai bajnoki címet szerzett. 1970-ben vb 3., 1971-ben vb aranyérmes volt. Tizennégyszer nyert magyar bajnokságot.
1972-ig szerepelt a magyar válogatottban. Az 1972. évi olimpián nem vett részt. 1976-ban fejezte be a sportolást.
1968-ban a Semmelweis Orvostudományi Egyetemen fogorvosi oklevelet szerzett. Első felesége az olimpiai ezüstérmes úszónő Gyarmati Andrea, közös gyermekük Hesz Máté, volt vízilabdázó. 1980-ban a Német Szövetségi Köztársaságban telepedett le, ahol Sindelfingenben fogorvosi rendelőt nyitott.
Második, már németországi házasságából két fia született. Jelenleg nyugdíjas éveit éli a Stuttgart melletti Böblingenben.
A nyáron Ferencváros Önkormányzatának ünnepségén vehette át az idei év „Ferencváros Sportjáért” díját dr. Bácskai János polgármestertől.
„Nógrádon születtem, édesanyám a váci kórházban kapott munkát, így kerültem a városba, ahol teljesen új világ nyílt meg előttem. A korombeli srácok, különösen a szegényebb alsóvárosiak, nyáron az egész napot a Duna-parton töltötték. Futkosással, focizással, horgászással, halászással, fürdéssel, úszással, a vízen a hosszú, testes ladik volt a közlekedési eszközük. Ahhoz, hogy befogadjanak maguk közé, nekem is fel kellett vennem az ő életformájukat, elsajátítanom a fogásokat. Nem esett nehezemre” – emlékezett gyermekkorára egy, a Magyar Nemzetnek adott interjúban.
„Akkoriban, mint a legtöbb kiskamasz, én is Mark Twain könyveinek a hatása alatt álltam, a világ felfedezésének öröme engem is ízig-vérig átitatott. Gyerekként bizony nem volt egyszerű evezni azokban a nagy ladikokban. Azok az alsóvárosi srácok bitang erősek voltak. Természetesen én sem akartam elmaradni tőlük, betonból öntött súlyzókkal erősítettem.
1956-ban, a forradalom után nagyot változott az élet, a haverok nagy többsége elhagyta az országot. Jóformán ketten maradtunk Babella László barátommal, aki később az edzőm is lett. Az ő hatására kezdtem el versenyszerűen kajakozni. Ám mi nem úgy edzettünk, mint a mai fiatalok. De már ez sem igaz így. Mi nem edzettünk, nekünk a kajakozás volt az életünk. Amikor melegedett az idő, tavasszal a tanítás előtt eveztünk egyet, majd délután újra. Esténként elfutottam hozzájuk, s kettesben köredzést tartottunk. Nyaranta pedig egész nap a vízen voltunk.
Nem résztávoztunk, mint a maiak, hanem csak eveztünk, bejártuk az egész Dunakanyart. A vizezés, a szeles, hullámos szakaszok leküzdése nekünk nem jelentett akadályt. Később, a hosszú távú, tízezer méteres versenyeken nekem sohasem kellett azon gondolkodnom, mi a helyes taktika, ösztönösen ráéreztem arra, mit kell tennem. A furfangos váciaknak ezért volt is tekintélyük a pestiek előtt. Engem csak úgy hívtak, a »ravasz tót«.
Bár a felmenőim között svábok is vannak, Nógrádban a német mellett a szlovák nyelvet is megtanultam. A versenyeket már akkor is az Újpesti öbölben rendezték, de nem volt ám senki, aki elvigye oda a váci kajakokat. Amikor először merült fel ez a kérdés, kérdeztem: mi a gond? Leevezek a versenyre, majd utána vissza” – eleveníti fel ma is önmagától értetődő természetességgel a megoldást.
Vác és az öböl közötti távolság harmincöt kilométer. Később – a napi edzésen felül – ez a harmincöt-harmincöt kilométeres „bemelegítés” és „levezetés” általánossá vált Hesz Mihály életében. Már válogatott kerettagként rendszeresen kajakkal evezett le Budapestre, az edzésre, majd annak végeztével vissza Vácra.
S az őt övező legendáriumnak ez csak az egyik része. Nem csupán edzésen, gyakorta versenyeken is súlyt, alkalmasint egy téglát rakott a hajójába. Amikor a hazai versenytársak elégedetten nyugtázták, hogy megszorongatták a Misát, akkor ő benyúlt a kajakjába, s kidobta belőle a pluszterhet.
Vagy éppen az ezerméteres táv végén nem állt meg a célban, hanem hajtott még ötven-száz métert. Edzőtáborozások alkalmával a hétvégén nem ment haza, hanem edzett. Téli táborban előbb elment edzeni a lengyel sífutókkal, majd utána a társakkal. (képünkön: Hesz Mihály és Babella László) ♦