Most, hogy otthon ragadt az emberiség a vírus miatt, olyan dolgokra is több idő adódik, amit amúgy évekkel ezelőtt félbehagytunk. Ilyen lehet a kert is.
Apa a kert végében elburjánzott növényeknek nagy energiával (most, hogy bezártak a konditermek, van felesleges energia is) és egy nem túl éles fejszével nekiront, és amit sikerül a gazból kitermelni, azt a gyerekek összeszedik, egy nagy kupacba gyűjtik és begyújtják.
Ekkor támad fel bennük az őskorból átöröklött tűzimádat és a nedves gazt némi gázolajjal megpróbálják éghetővé tenni. Közben annyira nagy füst kerekedik, hogy nem csak anyu hagyja félbe a vasárnapi húslevesfőzést, hanem a közeli szomszédok is, mert hogy ez nem a Neandervölgy, hanem a kertváros, ahol néhány méter távolságban van a szomszéd „barlangja”.
Én meg bosszankodom a kocsiban, arcomon a maszkkal, hogy hamarabb fogok a füsttől megdögleni, mint a koronavírustól. Amikor elhaladok egy kerítés mellett, ahol a tulaj épp most akarja az autógumit rárakni a fehéren füstölgő, nedves nyesedékre, megállok, kipattanok a kocsiból és megkérdezem, hogy miért csinálja ezt?
Mert nincs gázolaj és hátha ettől jobban fog égni – válaszolja gyermeki őszinteséggel.
Persze engem még jobban elönt a düh és elkezdem neki magyarázni, hogy a gumi veszélyes hulladék, sőt még ha lenne gázolaj, annak az elégetése is milyen környezetszennyező lenne.
A komposztálásról nem beszélek, mert ilyen mennyiségben és ezeket az anyagokat ilyen formában hiábavalóság lenne komposztálni, de elmagyarázom, hogy ha a nyesedéket zsákolja, a lemetszett ágakat összeköti, akkor azt nem kell elégetni, mert elviszi áprilistól az önkormányzat a kijelölt napon és még pénzbe sem kerül (vagyis csak a kommunális adóba, amit akkor is behajtanak, ha egy zsák füvet sem rak ki senki). Persze lehetnek olyan lemetszett gallyak, vagy olyan levelek, amiket a kártevők miatt el kell égetni, de azt sem így egyszerre nedvesen, hanem apránként kiszárítva kellene, hogy elégjen, de ez is felesleges, mert elszállítják azt is, ha be van zsákolva.
Már úgy tűnt, sikerül meggyőzni a tulajt és azt latolgattuk, hány zsákot kell vásárolni (50 Ft-ért), amibe ki lehet majd rakni a ház elé, amikor kijött a mit sem sejtő feleség és mire már a férj elkezdte volna a tűz oltását, előjött a farbával.
„Én mondtam az uramnak, hogy ma égessen, mert itt az önkormányzati rendelet (lobogtatja), hogy ma lehet égetni. Tavaly módosították, mert alig lehetett égetni sajnos” – mondja.
Hát semmi sem tökéletes – gondolom magamban. Pedig már majdnem meggyőztem. De akkor miért engedik ezt az őrületet, ha meg lehetne oldani másként is? – kérdezem magamtól.
Szedem magam, hogy vert hadként visszaüljek az autómba, mert a törvény az törvény, és ha a tiszta levegő ennyit ér a városnak, akkor én itt minek küzdjek, amikor a tulaj utánam szól: „Igaza van Gyuri. Eloltom a tüzet és bezsákolom a zöldhulladékot. De biztos, hogy elviszik?” – kérdezi.
Biztos, biztos! – válaszolom megkönnyebbülve, április első szerdáján fognak jönni érte ebben a körzetben, erősítem meg.
Egy kis csatát megnyertem – gondolom magamban. Sikerült meggyőzni valakit és talán elül a füst és nyugodtan kiülhetek a teraszra, hogy megkeressem a neten azt a remekre szabott rendeletet, ami helyett inkább a környezeti neveléssel a komposztálás, a mulcskészítés ismereteivel kellene bővíteni az emberek tudását, mint tehetetlenségükben még engedékenyebb rendeletet hozni, amitől elviselhetetlenné válhat a levegő a kertvárosban.
Még nem késő. (képünk illusztráció) ♦