Sokan figyeltek fel az érdekes szövegre, amely a közösségi oldalon keringet. „Jobbá még senkit nem büntettek. Szükséges a büntetés, de csak a megbocsátás és a szeretet tud jobbá tenni” – ezt Vatai Gyula mondta. A ma már nyugállományú tiszt pár éve még a Váci Fegyház és Börtön parancsnoka volt, akiről azt is tudni lehet, hogy váci szolgálata elején vette fel az evangélikus hitet. A börtönökben folyó szakmai munka sem csupán „emberraktározás” – mondja abban az interjúban, amelyben arról beszélgettünk, mennyire kell, lehet jelen a rácsok mögött a bizalom, a szeretet és a remény. „Utólag hibás lépésnek látom, hogy 32 évesen, komolyabb vezetői tapasztalat hiányában kerültem az intézmény élére” – mondta a Váci Naplónak.
Alapvető társadalmi igény, hogy a súlyos bűncselekményeket elkövetők „fizessék meg az árát”, kerüljenek börtönbe. Ezzel kettős cél érvényesülhet: a visszatartó hatás a bűn elkövetésétől és ha már bekövetkezett, a visszatartó hatás a bűnismétléstől. Te viszont azt írod: jobbá senkit sem büntetnek. Akkor a börtönnek a jelenlegi formájában – nagyon lesarkítva – nincs is értelme?
Alapvető rend Isten teremtésében, hogy a bűnt követnie kell a büntetésnek. (Adott társadalmi környezetben és korban például a súlyos bűncselekményt a szabadságvesztés büntetésnek.) A büntetésen sokszor a szankciót értjük csupán, holott a büntetés egy komplex – mind a személyi körét, mind a tevékenységi sokszínűségét is tekintve – társadalmi rendszer. Ennek a rendszernek egyik fontos eleme a bűnös tett miatt kiszabott szankció (a joghátrány), és annak szakmailag megfelelő végrehajtása.
A büntetés kifejezi a társadalom értékeinek fontosságát, súlyát, és a közösség önvédelmi igényét, képességét. A büntetés fontos elemei, a generális és speciális prevenció az elkövetéstől és újabb bűncselekmények elkövetésétől való elrettentéssel, a visszatartással fontos feltételei a jól működő büntető rendszernek.
A büntetés-végrehajtás rendszere láthatóvá, érzékelhetővé teszi a kijelölt határok megsértésének következményeit. Azon határokét, amelyek a békés egymás mellett éléshez elengedhetetlenek. Olyanok, mint a Forma-1 gumifalai, amelyek megakadályozzák a pályán kívülre sodródást, védve az embereket a hibázó sofőr okozta veszélyhelyzetektől, egyben a hibázó sofőrt is. Ezek a keretek, védőfalak, nélkülözhetetlenek egy társadalom számára. A büntető rendszerünk is fontos értékeink közé tartozik. Így börtöneink léte, működése is.
Ezek a jogi és szervezeti keretek azonban elsősorban nem arra jöttek létre, hogy az önkéntes jogkövetést világra segítsék. Persze, kezdettől fogva a jobbítást, a javulást célzó programok jelen vannak a börtönökben is. Sőt, ha hozzáfűzhetem személyes véleményemet, az a tapasztalatom, hogy ebben a témában elkötelezettebb a szakmai szervezet a társadalom legszélesebb rétegeinél.
De a börtönrendszer magán hordozza eredendő funkciójának sajátosságait.
A megtorlás, az izoláció környezete nem optimális terepe a pozitív, belső változás megszületésének. A börtönök léte önmagában jelenti a bűnös szabadságától való megfosztását. A totális intézményrendszer negatív hatásai (hotelhatás, uniformizálódás, stb.), az izoláció, a biztonság fenntartásához kapcsolódó állandó gyanakvó légkör ellene hat a megelőző bizalom, kiengesztelődés, a befogadó, egészséges társadalmi közösségek törődése, stb. gyógyító folyamatainak.
A büntetés-végrehajtásra vonatkozó törvény is megfogalmazza a szervezet számára a társadalomba való visszailleszkedés és a jogkövető élet elősegítését. Azonban érzésem szerint a fő funkciók mellett, csak mint egy humanitárius kitétel jelenik meg a társadalmi tudatban ez az igény. Megítélésem szerint viszont ez az elsődleges cél, melynek megszületése mellett a joghátrány érvényesítésének biztosítása, a biztonság fenntartása bábáskodik. A jogi és szakmai keretek a pólya, benne a belső valós változás a gyermek, melynek világra jöttére várunk.
Ezért a rendszert kell igyekeznünk a belső változás elősegítésére hangolnunk. Persze az ember felelőssége, döntési szabadsága is az ő emberi méltóságához tartozik. Ezért mondhat nemet a segítő kéznek. Az én reményem a változásban, a gyermek megszületésében akkor is töretlen kell maradjon. Az utolsó pillanatig. Nem marad más hátra ilyenkor, hogy a szilárd keretek fenntartása, érvényesítése mellet is várni a változást jelentő szikrát, amely az új élet első jele lehet. Jobbá még nem büntettek senkit.
A szankció mindenhatóságát tagadom. Szükséges és nemes dolog védelmezni, mert egy megromlott világban élünk, ahol őriznünk kell emberségünket, közösségeinket, életünket. Őriznünk kell, akár büntetni is, hogy szerethessünk, hogy törődhessünk egymással, hogy a hit, a bizalom naponta adjon új életet nekünk.
Hitem szerint pedig, igazi belső változást Jézushoz való megtérésünk hoz. Ahogy Pál apostol mondja; „Aki Krisztusban van, új teremtés az, a régiek elmúltak, íme, újjá lett minden.” (2Kor 5,17)
A börtön egy fajta elzárás a társadalomtól. Viszont azt is mondod, hogy a bűnt elkövetők esetében ehhez párosulnia kellene a megbocsátásnak és a szeretetnek. Működőképes lenne szerinted egy olyan modell, ahol mindez együtt van jelen?
Bizonyos szempontból a börtönben már most is együtt van jelen a megbocsátás, a bizalom az elzárással. Maga a büntetés-végrehajtási munkát szabályozó törvény is erről a kettős elvárásról ír.
A reintegráció fogalma is hordoz elemeket a megbocsátásból, a szeretetből. A börtönökben folyó szakmai munka sem csupán „emberraktározás”. Ez ellen a szakma tiltakozik a leginkább. De a fő funkciója, amelyet a fenti pontban leírtam, megnehezíti és torzítja ezt a tevékenységet. Ennek ellenére vannak hazai és külföldi modellek, amelyek jelentős eredményeket értek el ebben a kettősségben is. Jó kísérlet a Magyarországi Börtöncursilló, az Élő Reménység Alapítvány befogadó modellje Dunakeszin, a Magyar Testvéri Börtöntársaság programja, az APAC körlet Brazíliában, a norvég börtönsziget, stb.
A büntetés jelenlegi formái szerinted mennyire felelnek meg a mai lehetőségeknek? Lehet-e egészen más fajta börtönöket létrehozni, fenntartani, amelyekben eredményesebben valósul meg a cél, a visszaesés, a bűnismétlés elkerülése?
A büntetési (szankció) rendszeren mindig lehet javítani. Szakmai elképzelésekből nincs hiány, legtöbbször az anyagi források hiánya nehezíti meg a továbblépéseket. Megítélésem szerint, mind a nemzetközi, mind a hazai szabályozás ad lehetőséget a hatékony rendszerek működtetésére. A legnagyobb problémát a börtönök zsúfoltsága jelentette mindig. A hatékony börtönmunka alapja ugyanis a megfelelő differenciált kezelés, akár a biztonsági, akár a reintegrációs elvárásokat tekintjük.
A fentebb említett példák pedig mutatják, hogy vannak reformok és azok be is jutnak a börtönökbe. Egy-egy modell beépülése azonban természetesen hosszú időt vesz igénybe, ezért kevésbé látványosak ezek a változások, ráadásul nem mindig aratnak osztatlan elismerést a társadalom részéről.
Te, még a váci börtön parancsnokaként az evangélikus hitre tértél. Mennyire változtatta meg ez az életedet?
2002-ben tértem meg. Evangélikus felekezetben szólított meg az Úr, evangélikus vagyok jelenleg is. Egy héttel a keresztségem előtt neveztek ki Vácra, Intézetparancsnoknak. Állítólag a váci rabgyülekezet imameghallgatásának voltam az eredménye… 2002. november 1-től 2011. január 17-ig voltam az intézet vezetője.
Ami ezután történt, az pedig szinte elmesélhetetlen. Tulajdonképpen egy kétezer éves történet elevenedett meg, történt meg újra az életemben és azon keresztül. (Apcsel 16, 23-34) Azóta is meghatározza életem minden pillanatát ez a találkozás. Krisztus megragadott, és nem enged, még ha néha rugdalózom is a kezében.
Parancsnokként a hited mennyire befolyásolta a döntéseidet?
Az intézetparancsnok döntéseit jogszabályok keretezik. Szigorú keretek. A szakma törvényszerűségeit nem figyelembe venni igen nagy felelőtlenség. De természetesen a szabályok adta keretek között a szívem gondolatainak azért volt lehetőségük, hogy alkossanak, hogy cselekedjenek. Igyekeztem jól egyensúlyban tartani, illetve harmonizálni mindazt, ami a szívemben volt és amit a szakma megkövetelt. Sokszor hibáztam persze, és nagy teher, hogy emberi sorsok, helyzetek kimenetele függött a hibáimtól. A személyi állomány oldalán épp úgy, mint a fogvatartottakén.
Utólag hibás lépésnek látom, hogy 32 évesen, komolyabb vezetői tapasztalat hiányában kerültem az intézmény élére. Egy istentelen életből épp kiszakítva, csecsemő keresztényként sokat romboltam magam körül, amely beárnyékolja azt a kis jót is, amit Isten segítségével sikerült megtennem.
Visszanézve, nagy szeretetet érzek a személyi állomány iránt. Már tudom csak az erényeikben látni őket. Sokat rágódtam én is annak idején a hibákon. Ez olyan „rendszer – kényszer”. Csodálatos emberek, a hibáikkal együtt. Ma már azokat is értéknek látom sokszor. Nagy tisztelet illeti őket. Olyan sebeket, terheket hordoznak magukban a szakmából kifolyólag is, amelyek önmagukban megalapozzák ezt a tiszteletet feléjük. Bennem is ez a tisztelet él, bennem, aki egykor egy lehettem közülük.
Most nyugdíjas vagy. Mivel töltöd az idődet? Mennyire vagy kapcsolatban a büntetésvégrehajtással?
Éveken keresztül visszajártam a váci fegyházba evangelizálni, lelki gondozni heti rendszerességgel. A Börtöncursillo beindításánál is ott bábáskodtam, és sok cursillós programon vettem részt. Jelenleg Békés megyében lakom. Innen nem igen tudom megoldani a felutazást ezekre a programokra, illetve a járványhelyzet most nem is teszi lehetővé a börtönprogramok szervezését.
Az Evangélikus Hittudományi Egyetemre járok esti tagozaton, a lelkészi specializáció képzéseit vettem fel. Lakhelyemen pedig három iskolában oktatok evangélikus hittant. ♦