„lelked / kéklő egén rám nevet / a szerencse / ( van aki Istent így nevezi ) / rám nevet még akkor is, ha ködben / áznak / a mosolygós / csillagok” – írja Csak néhány szó című versében a beszélgetés főszereplője. Sok minden sűrűsödik, gomolyog ezekben a sorokban, mint minden valamirevaló versben. Kocsis György eddigi életútja is ugyanilyen: sűrű, gomolygós, sokszor derűs, olykor mélabús. Egy vallásos és művészi adottságokkal telt, kreatív személyiségnek nem is kell több, hogy a lehető legjobb képességei szerint érvényesüljön.
Vácon is sokan ismerik és elismerik az 1946-ban Zebegényben született Kocsis György országos minősítésű citerás és népdalénekes, költő, zeneszerző munkásságát. A Váci Napló olvasói számára is ismerős lehet a Vácon élő Kocsis György, hiszen évekkel ezelőtt már olvasható volt vele egy interjú a lap hasábjain. Mivel azóta sok minden történt a költő életében, idejét láttam egy beszélgetésnek az aktualitások apropóján.
– Zebegény, Vác, Penc, Keszeg, Kóspallag, Esztergom, Csörög, Sződ, Penc, hogy csak néhány földrajzi helyet említsek, melyek fontosak voltak életedben. Ezek a települések mennyire inspirálnak a versíráskor, milyen hatással vannak a költészetedre?
- Zebegény, mint szülőfalu adta az alapokat, tanulásban, művészeti indíttatásban, életfelfogásban, világszemléletben. Kóspallag volt az első iskola, ahol képesítés nélküli nevelőként gyerekekkel találkoztam. Mivel ének-zene tantárgy tanítására kaptam megbízást, így alaposabban fel kellett készülnöm az elméleti anyag tanítására, önállóan a szakirodalomból. Esztergomba jártam a Tanítóképző Főiskolára levelező tagozaton, az évfolyamtársaknak a konzultációk alkalmával sokat zenéltem. Vácon jártam gimnáziumba és a Radnóti Miklós Írókör tagja is voltam, Kóspallag után a Forte gyárban dolgoztam laboránsként és részt vettem harmadmagammal versmondóként a vállalati ünnepségeken. A sződi iskola kihelyezett tagozata – Csörög – volt a második iskola, ahol még nem diplomával tanítottam. A gyerekek nagyon szerették, ha zenéltem, műsorokat is állítottam össze nekik, ha nem volt elég a műsoranyag, saját verssel vagy zenével kiegészítettem. A következő állomás a váci Radnóti Miklós Általános Iskola volt. Itt már diplomásként tanítottam, zenéltem és énekeltem az iskolai rendezvényeken, állítottam össze, részben írtam műsorokat. Egy kollégám, barátom megtanított citerázni. A népzene, a néphagyományok ápolása ekkor épült be az életembe, még ma is nagyon szeretem és fontosnak tartom. A Radnótiból mentem hivatásos pártfogó felügyelőnek. A központ Pomázon volt, az én területem Vác és környéke volt. Nyaranta részt vettem a nevelőszülőknél élő gyerekek nyaraltatásában Lakitelken. Zenés foglalkozásokat, sportfoglalkozásokat tartottam nekik. Pencen először vettem részt templomi koncerteken az iskola színeiben, egy akkor még működő trió tagjaként. Keszeg volt az utolsó iskola, ahol aktív éveim végén dolgoztam. Rengeteg zenés műsort készítettünk és adtunk elő a gyerekekkel. Egy Nógrádsápon működő zeneiskola alkalmazásában zenei előkészítőt vezettem egy évig. Minden településen kaptam újabb és újabb inspirációt, de a legtöbbet a gyerekektől, akik természetesen hatással voltak az írásaimra is. Vácon lettem először zenés művészeti csoport tagja. A László Imre Nótakörrel kezdődött, később megalakult az Esze Tamás Nyugdíjas Egyesület Dalárdája, ahová meghívást kaptam. Ma is a Dalárda szólóénekese vagyok. Mikor elmúltam hatvanöt éves, elindultam az úgynevezett Országos Népzenei Minősítő megmérettetésen. Bejártam az országot Szegedtől Győrig, Egertől Orosházáig. Jelenleg országos ezüst minősítésű citerás és népdalénekes vagyok. A Dél-alföldi citerások nagy hatással voltak rám.
– A művészet régóta része az életednek, valamikor akvarelleket festettél, zenéltél. Miért maradt el a festészet? A zene megmaradt?
- A zene és a költészet gyerekkorom óta része az életemnek, amióta csak az eszemet tudom. Képeket festeni azért kezdtem, hogy a lakásunk falát legyen mivel díszíteni. Amikor ez megvolt, abbahagytam, mert nem tartottam magam elég tehetségesnek, ezt a véleményemet ma is tartom. Amikor mentálisan beteg lettem, terápiás céllal ismét festettem néhány képet, időnként ma is így teszek. Néhány képem családon belül ajándék lett.
– A kötött költői formákat nem alkalmazod, inkább a szabadversek jelentenek igazi művészi szabadságot. Ez hogy alakult ki? Miért pont a szabadversek?
- Próbálkoztam kötött formákkal is, írtam szonetteket, akrosztichonokat, de az igazi, természetemnél fogva a szabad vers az, ahol a gondolatok, az érzelmek szabadon kibontakozhatnak.
– A tavalyi évre irodalmi értelemben hogyan emlékszel vissza?
- A Dunakanyar Antológiában megjelent egy Karaffa Gyula nevű költőtársunk. Ismerősök lettünk, ő szerkesztette a Spangár antológiát. Több antológiában jelent meg írásom, például az Irodalmi Rádió kiadásában, Költőtársam, Komáromi János több antológiája is helyt adott írásaimnak, a Lírikusok Műhelyének egy kiadványában is sikerült megjelennem.
– Milyen művészek voltak rád hatással?
- Természetesen sok művész, sokféle hatással volt rám, felsorolni sem tudnám. Elsősorban Radnóti Miklóst kell említenem, de meghatározó élményem József Attila költészete is. A festészetben Szőnyi Istvánt mondanám.
– A legutóbbi, immár harmadik kötetedről mit lehet tudni?
- A legutóbbi harmadik kötet saját kiadásban jelent meg. (Az előző kettőnél Péter Péter költő volt segítségemre.) A tematikája főleg vallásos jellegű. A harmadik kötet kiadásánál az egyházam, ahol tag vagyok (nem katolikus, de keresztény) adott anyagi segítséget. Aktuális lenne egy újabb kötet kiadása, de a család leköti minden anyagi erőnket és figyelmünket.
– Nemrégiben több irodalmi elismerésben is részesültél.
- A pályázat, amin részt vettem 2019 őszén volt, a díjátadást az elmúlt év márciusára tervezték, de ezt a járványhelyzet megakadályozta, így postai úton karácsonyra kaphattam meg. Ezúton is hálásan köszönöm a szép elismeréseket: Ékkődal című versemért kiemelt Aranylant Fődíjat, Benned, bennem, bennünk című versemért Nívódíjat, Ringató című versemért elismerő oklevelet, Jézust várom és Álmodozó Hold vagyok című dalaimért szintén elismerő oklevelet kaptam a zsűrik javaslatára.
– Mióta vagy kapcsolatban a MANE-val, hogyan találtatok egymásra?
- Két éve vagyok a MANE tagja. (A MANE „célja a hazai és a nemzetközi kortárs magyar irodalmi, ipar- és képzőművészeti, zene- és táncművészeti, valamint a kulturális élet, a népművészet fellendítése, megismertetése mind hazai, mind nemzetközi szinten” – áll az egyesület alapító okiratában. A szervezet szeretne részt vállalni Magyarország népi és modern művészeti értékeinek, hagyományainak, szokásainak, népdalainak és néptáncainak hiteles tovább-örökítésében, a közösségi szellem és az együvé tartozás kibontakoztatásában. Mindezeken túl a MANE szeretne közreműködni a fogyatékkal élő, hátrányos helyzetű alkotók, nehéz anyagi helyzetben lévő művészek életkörülményeinek javításában és támogatásában is – Sz.A.) A MANE-kapcsolat messzebbre nyúlik. Évekkel ezelőtt elkezdtem publikálni a világhálón az akkor létező „Te, a sztár” – portálon saját dalokat. Ott hallott meg egy énekesnő és hívott a XVII. kerületi Rákoskerti Művelődési Házban működő dalkörbe. El is mentem, ahol a dalkör vezetője invitált az Enzsöl Ellák Irodalmi Szalonba. Itt találkoztam Hekkel Arankával, aki a MANE elnöke. A díjakat a tavalyelőtti évben kiírt pályázatra beküldött verseimre és dalaimra kaptam. Ilyen nagy megtiszteltetésben még nem volt részem. A nemrégiben létrejött MANE soraiba mára mintegy száz egyesületi tag tartozik, akik a Kárpát-medence területéről és szinte valamennyi művészeti ágban képviseltetik magukat. Az egyesület pedig folyamatosan ír ki pályázatokat, az alkotókat fölkarolandó. ♦