Törőcsik Edit huszonöt éve váci. Sződliget jegyzője, anyakönyvvezető. Szenvedélyes utazó (bár ezt most a pandémia háttérbe szorítja), súlyemelő, crossfitter, anya, testvér, barát, van öt diplomája, sokat fut a Duna-parton, egyébként alföldi származású. És nemkülönben ügyes novellista. Írásaiban az önértékelés alakzatai jól érzékelhetőek, pontosak, szövegei érzékenyen reflektálnak a társadalomra, különösen a férfi-nő kapcsolatokra. Az őt megérintő témákat jól kezeli a novellákban. Ha már fizikailag nem lehet utazni, Edit az emberi lélek, az emberi sorsok tájain utazik a megírt szövegeiben. Nem is akárhogyan. Fontosak számára a megírt karakterek apró részletei. A novellák finoman reagálnak az emberi lélek működésére, az emberi kapcsolatokat mozgató erőkre.
– Novellái könnyedek, egyszerű történetek, legtöbbször megkapó, meglepő csattanókkal a végükön. Nekem az az érzésem, hogy elsősorban a női olvasók a fő célközönség. A történetek mennyire szólnak az ön életéről, mennyi bennük a fantázia?
- A történeteim nagy része igaz történet, de nem velem történt mindaz, amiről írok. A munkám során rengeteg emberrel találkozom, érdekes és különös, különleges sorsokkal. A novelláim női sorsokat mondanak el, nyilván ebben az is benne van, hogy én is nő vagyok, de ettől függetlenül a történetek univerzálisak. Szólnak annak, aki kíváncsi rájuk és befogadja őket. Az olvasók reakciói is érdekesek, hiszen voltak olyan novelláim, amikre elképesztő méretű visszajelzést kaptam, hogy ilyen nincs, ez nem történhetett meg, és nem hitték el, hogy pedig de, ez a valóság. Vagyis a valóság irodalmi nyelven, az én szubjektumomon átszűrve.
– A bevezetőben olvashattuk, mi mindennel foglalkozik. Hogyan fér ennyi minden az életébe?
- Munka előtt futok, este pedig általában edzek. Most, hogy zárva van az edzőterem, a házunk kazánházában, akkor tudok súlyt emelni, amikor akarok. Ha nem megy az alvás, akár éjszaka is. Pár évvel ezelőtt indultam el egy hátizsákkal utazni, ami nagyon sokat adott. Sok kalandot éltem át Dakartól Tiranán át Jerevánig, Jeruzsálemig, és megtanultam: az emberek jók, és segíteni akarnak, bárki bármit is mond.
– Hol tanulta az írást? Vagy teljesen autodidakta módon fejlődött ki ez a sajátos hang, amit az írásaiban képvisel?
- A kortárs irodalmat kedvelem, főleg a magyart. Az abszolút kedvencem Háy János, róla még egy szakdolgozatot is írtam. Egyszer szembejött velem egy hirdetés, hogy íróiskola és János is vezet csoportot. Ezt jelnek vettem, hogy az irodalommal találkozhatok. Jelentkeztem, és már csak írnom kellett valamit. Kiszenvedtem magamból egy írást, elküldtem és bíztam benne, hogy soha többé nem kell semmit írnom, cserébe Háy János előadásait hallgathatom. Aztán még két kurzust csináltam nála végig, és közben próbálkoztam az írással. Elvégeztem a bölcsészkaron az alkotó írás posztgraduális képzést, közben jártam még Péterfy Gergelyhez is, és Szekszárdra a Magasiskolába. Közben írtam, írtam, írtam. Sokáig rosszat, laposat, didaktikusat, unalmasat, aztán megtanultam ezt is. Ez persze nem jelenti azt, hogy minden írásom jó, de már tudom, amikor írom, hogy ez most jó lesz, vagy nem annyira jó.
– Hol olvashatóak a novellái?
- A legtöbb a www.igazino.hu oldalon jelenik meg. De most, kilenc év gyakorlás után, offline is szeretnék megjelenni. Ennek első állomása volt a Népszava irodalmi melléklete (Nyitott mondat, a szerk.). Májusban is jelenik meg ott egy novellám.
– Mi készteti arra, hogy megossza a gondolatait az olvasóival?
- Olyan sok fordulatos, izgalmas sztori jut el hozzám, hogy pazarlásnak érezném, ha csak én tudnék róluk. Megírom – néha jól, néha rosszul – hátha mást is megtalál és elragad.
– Nemrég az 1873-ban alapított Népszava napilapban Emberi privilégium címmel olvastam öntől egy finoman, aprólékosan felépített novellát.
- A Népszavában megjelent novellám személyes élmény hatására született, mondhatni terápiás írás volt. Egy számomra fontos ember halálát írtam meg, nagyon mélyen megérintett az elmúlás.
– Alföldi származású. Hogyan került Vácra? Aztán hogyan jött képbe Sződliget?
- Szegedre jártam egyetemre, ott találkoztam a fiam apukájával, aki váci, szóval a szerelem hozott ide. Bár az már véget ért, de a város iránti még nem. Sződligeten tizennégy éve jegyzőt kerestek, azóta is ott dolgozom. ♦